Győző Gábor huszonkét éve dolgozik a Magyar Gépjárműimportőrök Egyesületénél - A 90-es évek eleje óta ismerjük egymást, ezért a kedves olvasó biztos elnézi nekünk, hogy tegeződünk. Hogy lettél külkereskedő? - A jogi egyetemről – ahová főként családi és történelmi okok miatt csak tizedszerre vettek fel – 1965-ben kerültem a Külkereskedelmi Minisztériumba, ahol aztán húsz évet töltöttem el. Nem mondhatnám magam vándormadárnak. Valójában összesen három munkahelyem volt, a minisztériumon kívül egy külkereskedelmi cégnél dolgoztam, majd aztán az MGE-nél töltöttem 22 évet. - Mit csináltál a minisztériumban? - Előbb a gépipari főosztályon a műszaki kiszolgálást segítettem. Magyarra fordítva, afféle vevőszolgálati feladatom volt, a KGST-partnertől behozott termékek – ma úgy mondanák – supportjában működtem közre. Meglehetősen unalmas munka volt, nem is sejtettem, hogy később járművek, azon belül főleg személyautók eladásához és supportjához is közöm lesz egyszer. Akkoriban az a megtiszteltetés ért, hogy a magyarok közül először vezethettem egy „kispolszki” prototípust vagy előszériás darabot, a lengyelországi gyár udvarán, amelynek akkor indult a gyártása. Mondhatom, nagy bajban voltam, sehogy sem jöttem rá, hogyan kell elindítani... A lengyelek titkos fegyvere a békés egymás mellett élés küzdelmeiben: Polski Fiat 126p - Később aztán mi itthoni magyarok is megismertük azt a kis indítókart az ülés tövében. De hogy kerültél Lengyelországba? - A KGST sajátos árucsere terepe volt. Minden országnak voltak „kemény” árucikkei, amelyeket a világpiacon is képes volt értékesíteni, és ehhez jött a többi. Az arányos csere kialakítása kétoldalú tárgyalásokon zajlott, ezek hetekig tartottak, évente váltott helyszínekkel. Nekem az a szerencse jutott, hogy a magyar-lengyel tárgyalásokon vehettem részt. Ennek köszönhettem később, hogy úgynevezett tartós kiküldetésben Lengyelországban élhettem a 1974-től 79-ig. - Milyen tárgyalások zajlottak lengyel-magyar viszonylatban? Mit adtak a lengyelek, mit a magyarok? - A lengyelek legfőbb exportcikke a koksz volt. Ennek elgázosításával jutott a magyar ipar gázhoz akkor, amikor még nem jött vezetékes földgáz az országba. Amire a lengyeleknek mindig nagy szüksége volt, az az élelmiszer. Ott megmaradt a kisparaszti gazdaságok hegemóniája – nem téeszesítettek, mint mi – és ezért gyakran nem volt hús a boltokban. - Lengyel-magyar viszonyban mi volt a diplomácia nyelve? Csak nem orosz? - Az én székhelyem Katowicében volt, az Sziléziában van, ahol a lengyelek egy része németül is beszélt. Az angol nyelvismeretemmel nem sokra mentem volna, azonban valami titkos tudás előjött belőlem, és máig sem tudom hogyan, de tudtam németül kommunikálni a lengyelekkel. - Hogy kerültél éppen Katowicébe? - Lengyelország nem olyan egyközpontú, mint Magyarország. A kereskedelmi központokat nem a fővárosba telepítették, hanem oda, ahol az iparvidék volt. Sziléziában működött a szénbányászat, a fém- és acélipar központja, és a külkereskedelmi vállalatoknak ott találtak helyet. - Hogy bírtad a vodkát? - Ne is mondd! A feladatomhoz tartozott Dél-Lengyelország exportra termelő iparvállalataival a személyes kapcsolattartás. Ezért rengeteget utaztam mindenfelé, valóban a bőrömön éreztem a „lengyel magyar két jó barát” mondás igazságát. A lengyelek mindegyik szomszádjukkal háborút viseltek az elmúlt századokban, és ellenséges érzületet táplálnak irántuk. Bennünket azért szeretnek talán, mert nem kerültünk soha összetűzésbe. A mondóka második fele azonban tényleg az italozással függ össze. Ennek illusztrálásra egy bányász-történetet mondok el. A találkozó helyszínén az asztalokra vizespohárban átlátszó folyadékot tettek mindenki elé, mint nálunk a szónokok elé az ajak nedvesítésére szánt vizet szokás. Óvatlanul belekortyoltam. Elakadt a lélgzetem, méregerős vodka volt. Az ankét folyamán úgy cseleztem ki a vendéglátóimat, hogy a közelembe tett dísznövény, afféle szobapálma tövét locsolgattam a vodkával. (Folytatása következik) Jámbor Gyula