Szöget ütött a fejembe egy sajtóhír: kezdődik Magyarországon a fenti számokkal jellemezhető gépkocsi piaci bevezetése. A korrektség kedvéért megjegyzem, hogy van két szerényebb változata is, „csupán” 360 lóerővel, és kissé ötvenmillió fölött induló alapárral. Mivel a Gondolatjelben nem konkrét autótípusokat tárgyalok ki, hanem jelenségeket, elhallgatom a márkát és a típusjelzést, de könnyen megtalálhatja, akit érdekel. Korunk egyik legnagyobb kérdése a fenntarthatóság, amelyet járványok, háborúk, nyersanyagok kifogyása, drágulása, környezetszennyezés, éghajlatváltozás fenyegetnek. Unokáink nagy valószínűséggel már egy egészen más, sivárabb, szegényesebb, veszélyesebb világban kényszerülnek élni, ránk úgy emlékeznek majd, mint akik kényelmükre, jólétükre, száz év alatt elpazarolták a földkerekség évmilliók alatt létrejött, mérhetetlen kincseit, és degradálták természetes környezetüket. Nagy a riadalom, minden nemzetek feletti szervezet, kormányzat és komolyabb vállalat zászlójára írja fenntarthatósági elkötelezettségét. Nagy kérdés, hogy miként értik ezt? Kétféleképpen lehet felfogni a hangzatos jelszót. Egyrészt, hogy fogjuk vissza magunkat, mellőzzük a luxust és a pazarlást, kevesebb energiát, anyagot használjunk, kevesebb szennyezést termeljünk, másrészt, hogy éppen a hedonista tobzódást mentsük át még néhány évtizedig? Egyáltalán nem mindegy! Nagyon komoly intő jelek mutatják, hogy míg képmutatóan az első értelmezés híveinek mutatják magukat, valójában a második a céljuk. Jó példa a szóban forgó luxuskocsi. Az autózást teljes egészében elengedni nyilván nem lehet, túlságosan ráépült már az életünk, gazdaságunk, iparunk, kereskedelmünk. Viszont redukálhatnánk az alapigényre: biztonságos, komfortos, gyors és vállalható költségű mobilitásra, aminek teljes mértékben megfelel egy Suzuki Swift, egy Dacia Sandero, egy Fiat Panda vagy Ford Fiesta. Ha nagyobb a férőhely-igény, akkor sincs feltétlen szükség prémiumautóra, megteszi egy Dacia MPV is. E szerény járművekben sem fapad az ülés, van bennük fűtés, klíma, rádió, elektromos központi zár és ablakemelő. Mindez pár évtizede elegendő volt még felső kategóriájú presztízsautókban is, mint egy Mercedes-Benz S-osztály. Ma miért minősül szegénységi bizonyítványnak? Mert esztelenül megnőttek az igények, és mi növelte meg? Az autógyártók egyre emelkedő nívójú kínálata. Holott mindmáig lehet közlekedni kétarasznyi képernyő és állandó online kapcsolat nélkül, kitéve az okostelefont a műszerfalra, elviselhető az élet bőrkárpit nélkül, vajmi ritkán van szükség összkerékhajtásra, és ha valaki akár meggyőződésből, akár büntetéstől tartva, a szabályokat és limiteket betartva akar autózni, megelégedhet száz lóerő alatti motorteljesítménnyel, hiszen egy nem túl nagy kocsi 50-60 lóerőt fejt ki 130-as autópálya-tempónál. Tűnődjünk el az említett 558 lóerőn… Ez egy nagyon súlyos árut szállító negyventonnás kamion normális motorteljesítménye. De még egy kiskocsinál kétszer nehezebb szuperautóhoz is durva túlzás. Ha valaki azzal az elhatározással fizet hetven milliót a kocsiért, hogy mindig betartja a korlátozásokat, akkor gyengeelméjűnek tűnik, ha pedig úgy gondolja, hogy minél gyakrabban kihasználja a jármű potenciálját, akkor ön- és közveszélyes őrültnek. Nyilván nem is ilyen megfontolások vezérlik autóvásárlását, hanem „az egyszer élünk, telik rá, miért tagadnám meg magamtól” hozzáállás.    Az egyén szintjén még érthető a nagyzolás, a szomszédpukkasztás, a felvágás, a férfiasság-hosszabbítás szándéka, de ha például a földrészünk közlekedésének módját csúcsszervként meghatározó Európai Unió szerepét nézzük, tragikomikus ostobaságot látunk. Az említett szerény, józan kiskocsikat, ideológiai alapon, halálra ítéli, mert belsőégésű a motorjuk – noha korszerű, kis fogyasztású és tiszta üzemű, légszennyezése minimális. Ugyanakkor válogatás nélkül kedvez az elektromos hajtású járműveknek, még a leginkább pazarlóknak is. Mindezt anélkül, hogy valaha is megpróbálta volna bizonyítani a villanyautózás összesített fenntarthatósági mérlegét a kipufogósokhoz viszonyítva. Ha csakugyan a környezeti terhelés csökkentése volna a cél, akkor bizonyos ésszerű teljesítményhatárhoz köthetné az akkumulátoros-elektromos kocsik preferálását. Megdöbbentően kontraproduktív a kiskocsikat kiszorítani, helyükben óriási rendszerteljesítményű hibrideket, akkumulátoros-elektromos autókat előnyben részesíteni. Minden ilyen úgy hat, mint egy fenntarthatatlansági kiáltvány! Természetesen nem vitatom el a gyártó jogát, hogy szuper luxus státusszimbólumokat fejlesszen, gyártson, sem az egyes emberek jogát ezek megvásárlására, használatára, de azért van ok egy kicsit morfondírozni azon, hogy milyen ennek az egész jelenségnek az üzenete? Nem az ökológiai lábnyom csökkentése, hanem mértéktelen megnövelése, mintha a 19. századba visszarepülve nem ló, hanem, indiai maharadzsaként, elefánt nyomát hagyta volna hátra a dúsgazdag ember, szégyenkezés nélkül kinyilvánítva, hogy csakis saját fényűzése érdekli, és mindenki más, a jelenben és a jövőben, messzemenően le van sajnálva!