Szerző: Bánffi Tibor

A kezelhetetlen tömeg láttán riadóztatták a rendőrséget. Riporterek az emberek közé vegyülve érdeklődtek a döntésük okairól. Volt közöttük kilenc gyermekes édesanya, aki végső elkeseredésében az utolsó centjeit kuporgatva próbált szerencsét, sokaknak már a visszaútra sem maradt pénzük. Ford ügynökei csak a harmadik napon kezdték osztani a belépőket a fagyos, téli időben. Ekkor már tizenötezres tömeg torlaszolta el a gyárba vezető utakat. Az első összeütközést a gyári dolgozók váltották ki akik az üzembe igyekeztek. Több helyen verekedés tört ki, mire már a rendőrség is beavatkozott. A tömeg kövekkel, palackokkal dobálta a rendőröket és betörte az ablakokat. A rendőrség válaszul tűzoltófecskendők jeges vizével vetett véget a robbanásig feszült helyzetnek. Végül a jelentkezőknek csak a harmadát vették fel.

A helyi újság, a „Journal” az eseményről az alábbiak szerint tájékoztatott:

„Mintegy háromezer ember ázott bőrig. A hőmérséklet nulla fok körül volt, éles északnyugati szél fújt. A szerencsétlen emberek vaktában keresték a helyet, ahol egy kicsit felmelegedhetnek. Amikor valaki közülük elért a fecskendő jeges vízsugara, öltözéke jégpáncéllá változott.”

Előzőleg Ford nagylelkűségéről meggyőződött emberek csalódottan, megalázva, elkeseredve napokon belül elhagyták a helyszínt.

A rendőrfőnök azt nyilatkozta az újságíróknak, hogy a borzalmas jeges fürdőért kizárólag a Ford művek vezetőségét terheli a felelősség, mert nem gondoskodott kellően a tömeg emberileg elvárható fogadásáról és kezeléséről.

Amikor a viharfelhők elvonultak Ford sugallatára egy újságíró „idillikus” képet festett a gyárban uralkodó hangulatról:

„...A gyárat elöntötte az öröm hulláma, amely azzal járt, hogy a gépek zaját elnyomta a boldog emberek éneke, olyan hullám amelynek következtében az emberek táncos léptekkel mozogtak. Arcukon az olaj és a por alatt kisugárzott a mosoly, fáradt karok kiegyenesedtek, a fénytelen szemekben férfias tűz lángolt fel, mintha a nyomorúságos lét évei után megpillantották volna a jobb jövő fényét...”

E költői túlzásokat sem nélkülöző írás az olvasó számára azt a látszatot keltette, hogy a gyárban dolgozni kiváltság és a legnagyobb boldogság.

A spekulánsok az öt dolláros hír hallatára felvásárolták az ingatlanokat és legalább 30%-os haszonnal adták tovább. Hasonló mértékben nőtt az albérletek havidíja is. Mivel a város nem volt felkészülve ennyi ember elhelyezésére még a fészereket, istállókat is kiadták. Aki ezt sem tudta megfizetni, az egy nyomorúságos kalyibába húzta meg magát. (Henry Ford csak a 20-as évek elején enyhítette a lakáshelyzetet egy lakótelep megépítésével.)

Ford lakótelep a 20-as években

Couzens tisztában volt azzal, hogy az „ötdolláros” napibér a vezetőségnek a munkabérek és a teljesítmény önkényes szabályozhatóságát és a konjunktúra rugalmas kezelhetőségének hatékony eszközét adta Henry Ford kezébe. Továbbra is fenntartották a 2.5 dolláros alapbért, a további 2.5 dolláros bónusz kifizetését kemény feltételekhez kötötték, melynek legfontosabb kritériuma a teljesítmény volt.

A családokat előnyben részesítették és Ford a dolgozókat három csoportba sorolta:

Házas emberek, akik családjukkal együtt éltek és azokról rendesen gondoskodtak.

Huszonkét éven felüli nőtlen emberek, akiknek bizonyíthatóan rendezett háztartásban éltek.

Huszonkét éven aluli ifjak és nők, akik valamely hozzátartozójuknak egyedüli támasza voltak.

Az 5 $ nem járt automatikusan, ehhez meg kellett felelni további feltételeknek:

Ford azzal, hogy a munkások jótevőjeként tetszelgett 30 fővel létrehozta a „Sociologi Deparment” nevű osztályt. Feladatuk volt, hogy látogassák a dolgozók otthonait és megállapítsák, hogy erényesen élnek-e. Legkisebb kihágás is a jutalom megvonását eredményezte: nem volt szabad kocsmázni, szeszes italt fogyasztani, tiltották a szerencsejátékot, nem küldhettek pénzt az „óhazába” rokonaik megsegítésére, nem engedte a házastársak közti civódást, megkövetelte a lakások tisztán tartását. (Lehet kritizálni a magánéletbe való durva beavatkozást. Az előírások teljesítése azonban a dolgozókat és családjukat egy higiénikus, példaértékű életvitelre kényszerítette, ami abban az időben nem volt általánosan jellemző.) A nők nem jogosultak a bónuszra, hacsak nem egyedülállóként tartották el a családjukat. A felügyelők mindenről nyilvántartást vezettek, megteremtve a máig ismert személyzeti munka alapjait. Elég volt a környezettanulmányokat tartalmazó kartotékokat átnézni és indokolt esetben meg is volt az ok a bónusz megvonására, vagy az elbocsátásokra. A munkások 30%-a nem kapta meg az 5 dollárt. Ford „atyai gondoskodása” addig terjedt, míg a dolgozó jó útra nem tért. Sokszor 4-5 hónap után érdemelték ki újra az 5 dollárt. Ha hat hónap elteltével sem volt változás, a dolgozót elküldték, amitől persze a dolgozók rettegtek.

A fárasztó, monoton munka miatt azonban már nyoma sem volt az egykori alkotó munkahelyi légkörnek.

A bérreform nem érintette a szellemi dolgozókat, a fióküzemek munkásait és a nőket. Amikor a döntését kifogásolták, Ford ígéretet tett a bérek rendezésére.

A szókimondó James Couzens és Henry Ford viszonya soha nem volt felhőtlen, de Ford a „cél” érdekében eltűrte brutális módszereit. Tudatában volt annak a ténynek, hogy Couzens tette a legtöbbet a Ford Motor Company példátlan gazdasági eredményeinek elérésében. 1915-ben viharos összeütközésre került sor Ford és Couzens között. Ford kihasználva a helyzetet azonnal elbocsájtotta egyik legnagyobb munkabírású kulcsemberét.

Couzens erényeit a pártatlan munkatársai a következőképpen fogalmazták meg:

Couzens nélkül a cég nem tudott volna ilyen sikereket elérni.

A vállalat szempontjából nagyobb jelentőségű ügyekben a döntés mindig Couzens irodájában született meg.

Sem Couzens Ford nélkül, sem pedig Ford Couzens nélkül nem tudott volna ilyen nagyszerű művet alkotni.”

Detroit az autógyártás fellegvára lett az Egyesült Államokban (Olds Motor Works, Ford Motor Company, Packard Motor Car, General Motors, Lincoln Motor Co., Chrysler). A város század eleji 260 ezres lakossága milliós metropolisszá nőtt a 20-as évek végére az autóiparnak köszönhetően.

 Detroit a 20. század elején

Henry Ford az 5 dolláros napidíj bevezetését a tömeggyártás mellett utólag élete legjobb döntésének értékelte. A termelés és a profit is megduplázódott, a cég megállíthatatlanul tovább szárnyalt. Henry Ford a 20. század leggazdagabbjainak rangsorában a 9. helyre került.

A 10 leggazdagabb vállalkozó a 20. század végéig

Forrás Bánffi Tibor: A Ford T modell és ami mögötte van...

További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!