Benedek Imre és Pataki Ferenc jelenleg távolsági járatokat vezetnek, helyi, városi vonalakon egyáltalán nem járnak. Elsősorban Gyula a fő csapásirány, valamint Kecskemét és Szeged. (Írásunk első részét itt olvashatják.)

Korábban voltak bajai, parádi és pesti járataik is a ma már nyugdíjasként dolgozó buszvezetőknek. És persze sok külön buszt is vittek szerte Európában – legmesszebb Szicíliában jártak, az Etnánál –, és azokon is együtt dolgoztak, váltották egymást út közben. Annyira hasonló volt a vezetési stílusuk, hogy gyakran csodálkoztak reggel az utasok, amikor felébredtek, hogy nem ugyanaz az ember ül a volánnál, mint amikor elaludtak. Ma is azt vallják, az igazi szépség a különjárat, az a szakma csúcsa, ott nem kell sűrűn megállni és minden felszállónak jegyet adni...

Sokfelé jártak Európában, ezt is rögzíti az emlékfüzet

Ennyi balesetmentes kilométerhez a vezetési tudás mellett szerencse is kell – az utakon gyakran alakulhatnak ki veszélyes helyzetek.

– Az elmúlt évtizedek legnagyobb ijedelme még teherkocsis időben volt, a félegyházi úton egy két pótkocsis traktor kezdtem előzni, és mellé érve láttam csak meg, hogy balra akar fordulni, de az irányjelzője a hátsó pótkocsin nem működött. Félig az árokba félig az úton, de megálltunk, a rakodók azonban, kis híján megverték a traktorost. Mérgük érthető volt, hiszen a több mint három tonna Füszért áru alaposan összekeveredett – emlékszik vissza Imre.

Nekem sem a buszos, hanem még teherszállítós időkre nyúlik vissza a legnagyobb veszélyhelyzet. Viszonylag nagy sebességnél kaptam egy kavicsot a Tisza hídon és ezernyi darabra tört, de egyben maradt az IFA szélvédője. Jó néhány métert mentünk vakon. Ott, akkor a szerencse is mellettem volt – mondja Ferenc, hozzátéve, évek is eltelhetnek úgy, hogy igazán nagyot nem kell fékezni.

A páratlan páros: Pataki Ferenc és Benedek Imre

Felemlegetik sofőr példaképeiket és hangsúlyozzák, sokat köszönhetnek a műszaki személyzetnek is, hiszen mindig rendben voltak a buszok és nagyon jó kapcsolatot ápoltak, és ápolnak ma is a szerelőkkel. Ennyi év és kilométer után már félszavakból is értik egymást.

Mindketten sokat bicikliznek, ahogy Szentesre és környékére jellemző, ám ezt a szabadidős testmozgást még nem művelték együtt. Egymástól 12 kilométerre laknak, Imre Derekegyházon él. Nemrég viszont építettek egy új útszakaszt Szentesről, kerékpárút fut mellette, remélik, hogy összejön majd a közös bicajozás is. Megmondta nekik az üzemorvos is, hogy mivel ülőmunkát végeznek, nem mozog a lábuk, a csípőjük, csak rázkódnak a buszon, ezért amikor csak tehetik, sétáljanak, tekerjenek, tornázzanak.

Fél szavakból értik egymást

Szabadidejükben művelik a kertet, mindketten családi házban laknak, nem túl nagy telken, de azért mindig akad munka. És persze már unokáznak a nagypapák. Imrének két házasságból hat családja van és már három az unokák száma. Ferenc két gyermeket nevelt fel és négy unoka gondoskodik arról, hogy véletlenül sem unatkozzon a szabadidejében.

A minapi elismerés átadón Graur Csabát is jutalmazták, az ugyancsak Csongrád-Csanád vármegyei, Magyarcsanádon élő autóbuszvezető 2,5 millió balesetmentes kilométere volt a legnagyobb – és egyedüli – teljesítmény. Ő jellemzően Makó és Budapest között viszi a járatokat és néhány éve a Nemzetközi Közúti Fuvarozási Egyesület – IRU – díját is megkapta.

Graur Csaba a kitüntetéssel. Fotó: Volánbusz

Csaba 1985-ben fejezte be a középiskolát, majd a Lenin Termelőszövetkezetbe került, mezőgazdasági gépszerelőként kezdte a pályát. 1987-ben vonult be Csongrádon a honvédségbe, 18 hónapig katonáskodott. Miután 1989-ben leszerelt, egyből autóbusz-vezetőnek ment a Tisza Volánhoz. Ekkor már megvolt a jogosítványa A, B és C kategóriára, a katonaságnál pedig őt is kiválasztották és elvitték egy D kategóriás tanfolyamra.

 Az immár 35 éve autóbusz-vezető Csaba édesapja is ezt a szakmát űzte, három évtizedig dolgozott, főleg a Makó környéki helyközi járatokon, 2000-ben „balesetmentesen” ment nyugdíjba. Fia, Graur Bence sem esett messze a fától, ő már harmadik generációs buszsofőr a családban, 23 évesen lépett édesapja nyomdokaiba. Mostanában Európát járja, egy külföldi cég által üzemeltetett Budapest–Marseille járatot visz. A géneket nem lehet letagadni…

Archív képen a volán mögött. Fotó: Szabó Imre

Ezt erősíti az is, hogy Csaba a mostani váltótársa édesapjával 25 évet húzott le. Amikor ő 2017-ben nyugdíjba ment, elhozta és bemutatta a fiát, aki aztán végül beült mellé. Most éppen egy háromtengelyes Neoplant vezetnek.

– Abban a sávban, amelyikben én az autóbusszal haladok, mindent elkövetek, hogy higgadt, figyelmes, körültekintő, szabálykövető és balesetmentes legyek. Ha a másik sávban szembejövő jármű vezetője is ugyanígy jár el, akkor talán elkerülhetők a balesetek. Kollégáimmal nagyon sok autósnak mentjük meg az életét, de a két és fél millió balesetmentes kilométer eléréséhez rengeteg szerencsére is szükség volt. Na és arra a nyugalmas háttérre is, amit a család biztosít számomra – mondja Graur Csaba.

A makói buszpályaudvar

További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!