Kit szeretnél feleségül venni? Ki legyen életed társa jóban-rosszban, gyerekeid anyja? A címlaplány vagy a szomszédlány? Az előbbi a vonzóbb, de jó eséllyel abból akar megélni, hogy egyszer címlapra került, sok gondod lehet vele, míg a rivaldafénybe sosem került teremtés valódi párod lehet. Életfilozófiai kérdés, hogy melyiket választod. Van egy hasonló dilemma autóvásárláskor is. A reklámok a sportos, dizájnos, trendi kocsikat tolják elénk, addig sulykolják, hogy „sportos-elegánsan emelkedő övvonal”, „erőt sugárzó géptető” és versenypályára való, de nem hóláncozható gumiméret nélkül reménytelenül szürke egérke lesz belőlünk, míg sokan el nem hiszik. Nehéz ennek hatása alól kivonni magunkat, pedig korántsem biztos, hogy a sziréndal a legjobb tanácsadó. Elég tudatosan kell keresni, ha hasznossági szempontok alapján tervezett autó kellene, nagy csomagtérrel, strapabíró futóművel és kényelmes be/kiszállással, mert azok valahol a hátsó sorokban húzódnak meg. Amikor, az ötvenes években, demokratizálódott az autó, azaz széles néprétegeknek vált elérhetővé, csak a luxuskocsiktól vártak el és kaptak presztízst a vásárlóik. Népszerűek lettek a kis furgonok, például a púpos Renault 4 és a Citroen 2CV Fourgonette, hét közben zöldséget szállított vele a papa, hétvégén a családját vitte ki a zöldbe. Aztán nagyot fordult a világ, bejött a fogyasztói társadalom, amelyben már szinte cikinek számított, ha valaki nem divatikont, hanem praktikumot akart a pénzéért. Persze készültek „használati autók”, de Hamupipőke-szerepre kényszerültek. Több autómárka nem is a személyautók között tüntette fel katalógusában könnyű haszonjárművének ötajtós, ötüléses változatát, hanem eldugta a furgonok közé. Mondhatnánk, rejtegette, mint prűd család a megesett lányt. Ám bármennyire követi az emberek többsége az eléje tárt mintákat, kiderült, hogy van egy makacs vevőkör – családos fiatalok, nagytestű kutyát tartók, terjedelmes felszereléssel járó könnyűbúvárok, siklóernyősök, bringások és egyéb sportemberek –, akiknek eszük ágában sincs méregdrága „életstílus-autót” venni, hanem józan megfontolásból makacsul keresik és vásárolják a jutányos, de praktikus kocsikat. Ezt felismerve lépett az autóipar: most már nem a haszonjárművek közé sorolja be a könnyű áruszállítók személyszállító változatát, hanem külön nevet ad nekik, megfűszerezi étvágygerjesztő részletekkel, és személyautóként árulja. Jó alkalmat ad a tendencia megfigyelésére a Citroen Berlingo, Peugeot Partner és a már konszerntestvérnek számító Opel Combo család új, közös nemzedékének megjelenése. Alapjuk közös, az EMP2 platform, és nincs szignifikáns különbség a hajtó-, illetve futóműben sem. Csak a felöltöztetésük eltérő – valamint a nevük. Ábécé-sorrendben végignézve a három márkát, a Citroennél már megfordult a korábbi gyakorlat: nem a haszonjárműnek indult típus alfajának számít a családi kocsi, hiszen míg korábban mindkét esetben Berlingóról volt szó, most már ezt a nevet a személyszállító viseli, a kisfurgon pedig Berlingo Van lett. Az Opel Combo továbbra is a kereskedők, iparosok járgánya, a családokat és egyéb nem foglalkozási vevőket a Combo Life várja. A Peugeot úgyszintén véget vetett a lemezelt oldalú, kétszemélyes, illetve körablakos, soküléses kivitel közös, Partner típusnevének: már csak a munkatárs Partner, a kiránduló- és sporttárs pedig Rifterként kelleti magát. Ezzel eljutottunk odáig, hogy valaki, egy-egy márka kínálatában böngészve, úgy választhat magának öt-hétszemélyes, nagyterű, sokoldalú, variálható autótípust, hogy fel sem tűnik annak közvetlen rokonsága egy „munkagéppel”. Hogy a sznobizmusunkat legyezgeti ez, vagy a könnyebb megkülönböztetést, a félreértések elkerülését szolgálja, azt nem tudni, de biztosan alapos marketingfilozófiai megfontolások rejlenek mögötte. Ám mindez nem is olyan érdekes. A lényeg, hogy a vevő kap egy kiváló kocsit, amelynek belső berendezése, komfortja, biztonsága, kellemessége teljes mértékben megfelel az illető autógyártó egyéb modelljeitől várhatónak. Van a kínálatban követési távolságot automatikusan tartó adaptív sebességszabályozó, amely automatikus sebességváltó esetén megállásig képes fékezni, jelzőtábla-felismerés, sávtartó és holttér-figyelő asszisztens, elfáradás-jelző, utánfutó-stabilizáló, valamint automatikusan tompító fényszóró, és a Peugeot egy az egyben azt az i-Cockpit műszerfalat építi be, amelyet már négymillió személyautójában is felhasznált. Állandó internetkapcsolat, a forgalmat valós időben figyelő navigátor? Hát persze! Fűthető kormánykerék? Naná – persze nem mindegyik opció mindegyik márkánál, hogy annál érdekesebb legyen a vásárlási döntést megelőző böngészés a lehetséges konfigurációk között. És mindehhez hozzájön valami, ami nem látszik, de nagyon fontos: az alapjármű 650 kilós teherbírása, amit persze sohasem használ ki a család, megmarad biztonsági tartaléknak. Sok fölösleges, vagy kimondottan káros divatot honosított meg az utóbbi időben az autóipar, de a könnyű haszonjárművek megkülönböztetett személyautóvá nemesítését csak elismerés illeti, hiszen a „férfiasságnövelőkkel” szemben valódi érték megszerzésére buzdítja az autóvásárlót. Ennek pedig egyrészt önmagáért, másrészt, mint jó példának, nem lehet eléggé örülni!