Milyen egy férfiak uralta világban élni, dolgozni, mozogni egész nap? Lencsés Judit: Nagyon jó érzés. Teljesen más szemszögből látod a világot, mint egy nőkkel teli világban. Fiú unokatestvéreimmel együtt nőttem föl. Amikor a piacon dolgoztam, aztán a Magyar Rádióban, ott is zömében férfiak voltak. Nekem nem volt ismeretlen a közeg. De biztos, hogy más szemléletet ad a világról. Hol kezdted a sofőrködést? L.J.: 1982 óta vezetek folyamatosan, 1982-84 között a MALÉV-nál voltam. Ott le kellett tennem egy belső reptéri KRESZ vizsgát, ami sokkal szigorúbb, mint a rendes KRESZ, az ottani különböző járművekre, mint a reptéri vontató, a csomaghordó, és akkor még Barkaszokkal jártunk. Amikor eljöttem a MALÉV-tól, piacon dolgoztam, és ott is egy kisteherautóval jártam. Utána kerültem a rádióba, ahol viszont hivatásossá tettem a jogosítványomat. De ott is volt valami belső vizsga. L.J.: Persze. Aki odament hivatásos gépkocsi-vezetőnek, az először kitöltött egy tesztlapot, velem kapásból egy teherautó tesztlapot tölttettek ki. És utána az épp bent lévő autóba beült mellém az egyik garázsmester, és mentünk egy próbakört Kőbányán. És ha ő rábólintott, hogy jól vetted az akadályokat, jól töltötted ki a tesztlapot, akkor szóltak a főnöknek, mehettél dolgozni. Mi volt az első autó a Rádiónál, amit vezettél? L.J.: Volga. Szép nagy. L.J.: Én eleve szerettem a szép, nagy autókat, és amikor odakerültem, egy Polskit akartak nekem adni. De ismeretlenül is nagyon rendesek voltak a kollégák, mert mondták, hogy azt el ne fogadjam, mert nagyon roncs állapotban van, zabálja az olajat, és sok más baja is van. Akkor azt mondtam, hogy én nagyon szeretnék Volgával járni. Nem is volt semmi akadálya, úgyhogy 1985-től 1991-ig három különböző Volgával dolgoztam, két fekete meg egy szürke kocsival.   Mit szerettél a Volgában? L.J.: Azt, hogy nagy és kényelmes. Jó érzés volt benne ülni, hogy egy ilyen nagy autót te mozgatsz, te irányítod bármilyen szituációban. Ellensúlyozza az utakon a női mivoltodat, hogy ilyen tekintélyes autót vezethetsz? L.J.: Nem. A tekintélyt inkább arra lehet érteni, hogy ilyen nagy autó abban az időszakban, ebben a személyautó-kategóriában nem nagyon volt. Magánkézben se sok volt, és cégeknél az autók többnyire Volgák voltak. Mondjuk, amikor álltam a piros lámpánál, vagy jobbkéznél, azért nem nagyon kekeckedtek az emberrel, mert látták, hogy egy másfél tonnás vassal vagyok. Azzal nem nagyon lehetett ujjat húzni. 1991-től kaptunk három Golf2-est, és abból egyiket én kaptam, gondolom azért is, mert a külügyi osztálynak nagyon sokat dolgoztam a rádión belül, utána kaptam egy fehér Golf3-ast. És milyen érdekes, hogy a Volgás időszakomban kaptam a legtöbb közúti ellenőrzést. Gyanús volt, hogy nő vezet egy Volgát? L.J.: A-s rendszámú Volgáink voltak, AI, AH, AK, ilyenek, és főleg ha vidékre mentünk autópályán. akkor állítottak meg… Akkoriban még sokkal több rendőri ellenőrzés volt, sokkal jobban figyelték a forgalmat. Én elég sokat jártam vidékre, de minden harmadik úton biztos, hogy kiszúrták: hűha, ezt a Volgát nő vezeti. Már láttam a motoros rendőrök mozgásából, és már mondtam az utasomnak, hogy: „Nyugi, mindjárt meg fognak állítani bennünket…” Úgy is volt: egyik mögém állt, a másik intett, hogy közúti ellenőrzés, és forgatták a menetlevelet, mert akkoriban még kötelező volt a személygépkocsira is a menetlevél, főleg rendesen kitöltve, és csak néztek, én meg mondtam, hogy igen, én vagyok az. Sőt, akkor még a személyimbe is be volt írva, hogy hivatásos gépkocsi-vezető vagyok. Nehezen hitték el, főleg, ha férfi utasom volt, de ebből bajom sosem lett, csak mindig látni akarták a saját szemükkel, hogy igen, én, mint nő vezetem ezt az autót. Akkoriban nem sok autóban volt szervokormány, illetve szervofék. Viszont a Volgákban volt, ha jól tudom. L.J.: Amikor jöttek már a süllyesztett kilincsesek, meg az úgynevezett harcsa Volgák, amelyeknek tényleg olyan volt a csőre, meg hátul a lökhárító, mint a harcsáé. Még URH-s kocsinak is használtuk a rádióban, azt hiszem azok voltak szervósok. Anélkül tekergetni akár menetben, akár álló helyzetben, azért az már szalonnaszervó… jól be kell szalonnázni, hogy elég erős legyek forduljon. 1991 után tehát jöttek a nyugati típusok. Már a Golfok beszerzése is arról szólt. L.J.: A Golfok után egy bordó Opel Astra kombival jártam. Utána pedig, ahogy cserélődtek az autók, mindig azt vezettem, ami volt. A közvetítőkocsit is, ami megint egy más történet. L.J.: Bizony. A közvetítőkocsi egy Merci 9-es volt, a 3,5 tonna fölöttieknek, meg az Ikarusnak csak kísérő kocsija voltam, a személyautóval vittem a stábot, ahova kellett. De meg kellett tanulnom a közvetítőkocsit is. Az IDR-873-mal többször dolgoztam Pannonhalmán, Székesfehérváron, mikor, hol. Azt nagyon élveztem, mert ugye azért az már mégse egy személyautó méret, ráadásul nem sima, hanem hosszított Mercedes Sprinter volt, egy spéci rendelt autó, aminek a hátsó részén volt kábeltér, és jó nagy hely, hogy be tudják rendezni egy kis stúdiónak. Volt egy kitolható teleszkóp antennája, amit sűrített levegővel lehetett kinyomni. Sokat jártam még kilenc személyes kisbusszal is, kabaréra vittem színészeket, külföldi vendégeket, egy műsorral öten-hatan is mentünk többnapos útra, cucokkal, plusz kiegészítő műszaki berendezést vittünk. De én azt is nagyon élveztem. Mi van egy olyan nőnek a kocsijában, aki gyakorlatilag benne éli az életét? L.J.: Ez is attól függött, hogy épp, hova mentünk, valamilyen prózai vagy zenei produkcióra, többnapos útra, vagy külföldieket kellett szállítani, vagy riporterrel kellett menni. Ha többnapos vidéki útra mentünk, akkor természetesen szépen be volt csomagolva csereruha, fehérnemű, minden. Amit én mindig vittem magammal, az a víz. Ha kajálni nem is tudtunk, mert hosszabbra nyúlt egy riportút, azt kibírtam, de innivaló és alma mindig kellett, hogy legyen nálam. Ha nem tudtuk, mikor érünk haza, akkor váltás ruha, cipő, sminkkészlet, alapvető tisztálkodási szerek. És ha át kellett vedleni, bizony volt, hogy az autóban öltöztem át. Most egy kicsit megváltozott a munkád és az életed. L.J.: Megváltozott onnantól kezdve, hogy 2008-ban hiány volt forgalomirányítóból, és megkértek hármunkat, a három gépkocsi-vezetőt, hogy vállaljuk el a forgalomirányítóságot, hogy ne külső embert kelljen betanítani. Vállaltam, azzal a feltétellel, hogy mellette vezetek is, nem szeretnék kocsiról végleg leszállni. 2011-ben összevonták a közmédiát, 2013 decemberében minket költöztettek ki utolsóként a Bródy Sándor utcai épületből a Kunigunda útra, és ott átneveztek minket garázsmesternek ott is autókkal foglalkoztunk, csak nagyon keveset lehetett vezetni, és nekem nem volt annyira kreatív és sokoldalú a munka, mint amit én szeretek csinálni. Végül jött egy lehetőség, a műhelyfőnöknek annyira megnőtt a munkája, hogy nem győzte, és sikerült odamenni mellé az irodába. Az addigi tapasztalataimat nagyon jól tudtam hasznosítani, A-tól Z-ig, ami a szállítmányozáson belül van. Sőt egy csomó új dolgot is meg kellett tanulnom, a műhellyel kapcsolatos munkák adminisztrációját például. Viszont amikor szervizbe kell vinni autót vagy elhozni, lebeszélni, autóba ülök és csinálom. Hála istennek ez a hangzatos szállítási előadói munka mellett azért megmaradt a vezetés, tehát gyakorlatilag naponta ülök autóba. Mit szeretsz annyira a vezetésben? L.J.: A szabadságot. Mert onnantól kezdve, hiába, hogy te beosztott vagy, beülsz a volán mögé, és legyen az csak egy Kossuth tér, ahova elvittük a riportert, vagy Kisvárdára mentünk egy meccsre, onnantól kezdve te vagy az, aki viszi a stábot, vezeted az autót, ez nagyfokú szabadságérzést ad. A másik, amiért szeretem, hogy nagyon sok mindent megismertem Láttam az országot, a fél világot. Az nagyon jó érzés, amikor rengeteg olyan helyre eljutsz, amelyekről egyébként nem is tudod, hogy léteznek, és hogy vannak olyan társaságok, emberek, helyek, akikről és amikről nem olvastál sehol. Fantasztikus érzés, hogy a rádióban viszont hallottál róla, és részese lehettél egy-egy műsornak, közvetítésnek, te is tettél hozzá valamit.