Mi is az autó? Elsősorban személyek és egyebek szállítására szolgáló gépjármű, de sokkal több is annál. Nagy értékű, jelentős nyersanyag és energia felhasználásával előállított árucikk, az autóipar és autókereskedés a fejlett világ egyik húzóágazata, gazdasági alappillére. A vásárlók szemszögéből nemcsak hasznos jószág a gépkocsi, hanem presztízsobjektum is. A vevők jelentős része prémiumautót szeretne, és mivel nagyobb az ára, illetve az értékesítéséből realizálható nyereség, elsősorban ilyeneket is akarnak eladni neki. Többek között ez pörgeti a jóléti államok pazarló ipari termelését és luxusfogyasztását, amely a fenntarthatóság legnagyobb ellensége. Ebből következik a túltervezett dizájnt, a túlzott teljesítményt és sebességpotenciált, a fényűző berendezést mellőző, de annál nagyobb hasznos terű, sokféle szerepkörben beváló kocsik lenézése, háttérbe szorítása. Érdekes megfigyelni, hogy ezeket nem a személyautóik között szerepeltetik honlapjukon az autómárkák, hanem a haszonjárművek közé eldugva, hogy csak az találjon rájuk, aki nagyon tudatosan keres. Mintha a celebek fényes partijának hátterében sürgölődő cselédlányok lennének, akikre nem vetít reflektorfényt a közvélekedés és a szociális média. Pedig lemezelt oldalú furgonok azonos gyártósoron készült testvértípusai több tekintetben felülmúlják a sokszorosan drágább luxuskocsikat: nem szervilis pózban meghajolva kell bemászni, hanem nagy tolóajtón át belépni. Alakjuk nem aerodinamikus, nagy a felületük, ezért a légellenállásuk is, de magasabb ülésükön kényelmesebb utazni, mint szuperverdákban, és a függőleges ablakok miatt sokkal kevésbé melegednek fel nyáron, kisebb a klíma benzinszámlája. Tudva tudom, hogy meghökkentő a bevezetőben említett gondolatom, hogy ha hatalmamban állna, leállítanám a szükségesnél többet nyújtó autótípusok gyártását – netán a „szocializmus” szürkeségét hoznám vissza, amikor a kocka-Lada krómozott hűtőmaszkú „paraszt-Mercedes” változata volt az elérhető maximum? Akkoriban másokkal együtt én is gyűlöltem az állami szinten kikényszerített proliságot, de azóta nagyot változott a világ. Nem kell David Attenborough zsenije felismerni, hogy túlterheli Földanyánkat, sőt már az ember-teremtette civilizációt is (lásd: chiphiány) a luxus-életszínvonal: akadozik az autóipar, de továbbra is háttérbe szorítja, szerény, nem büszkélkedésre való, hanem egyszerűen csak használati típusait. Hát persze, hiszen egy-egy gyártó igazgatósága a részvényeseknek felel a lehető legnagyobb osztalékért, ki is penderítenék őket, ha önként korlátoznák a típusmixet, és ezáltal a profitot. És az autóvásárlóktól sem várható el, hogy alább adják igényeiket, csórónak, zsugorinak mutatkozva mások előtt. Honnan várhatnánk józan intézkedéseket? Például egy olyan felsőszintű szervezettől, mint az Európai Unió. Ha csakugyan a fenntarthatóság volna fő törekvése, akkor nem a világ légszennyezésének amúgy is csak ötödét adó, de földrészünkön már minimális károsanyag-kibocsátású benzin- és dízelmotoros gépjárműveket kellene gyors halára ítélnie, hanem progresszív adóztatással visszafogni a túlzásokat – elismert szakértők tudományosan alátámasztott véleményére támaszkodva. Helyette szédítő teljesítményű, menetdinamikájú hibrid-prémiumtípusokat preferálnak kedvezményekkel és a többiek adminisztratív korlátozásaival. Nem akkor lesz „zöld” a világ, ha kis fogyasztású dízelautók helyébe zöld rendszámos villanyautók lépnek, hanem ha visszafogjuk a tobzódást. Ehelyett mi történik? A szabályozási környezet változásának hatására egy egész járműkategória fölött kong a lélekharang: kedvelőik kellemetlen meglepetésére leállítja a furgon-alapú belsőégésű motoros személyautóinak gyártását a Citroën, az Opel és a Peugeot. Éppen azokét, amelyek a legésszerűbb önkorlátozó szemléletet sugallják, rongyrázás helyett. Indokuk az EU széndioxid-kibocsátási normájának szigorítása. A fétisként kezelt széndioxid-mánia egyik tünete, hogy jelentős bírságokkal ösztönzik az autógyártókat a termékeik kibocsátási átlagának leszorítására. A dobozszerű kocsik valamivel többet fogyasztanak másoknál, s a mesterségesen előidézett szabályozási környezetben már nem elég nyereséges a gyártásuk. Meg is szüntetik, ezentúl kizárólag elektromos hajtóművel lesznek kaphatók. Nagy súlyú és térfogatú, de még nagyobb pénzbe kerülő akkumulátor kerül beléjük, dízelmotorral ezer kilométert megközelítő hatótávjuk töredékére csökken – éppen az vész el, ami eddig legnagyobb értéküket adta: a verhetetlen praktikum és ár/érték-arány. A Citroën Berlingo alapkivitele benzinmotorral nyolcmillióba kerül, e-Berlingóként azonban már több mint másfélszeresébe. Egy egész járműkategória, mégpedig a fenntarthatóságot szolgáló, valós igényeket kiszolgáló kocsik kerülnek halálsorra, elbúcsúzhatunk tőlük – tessék szépen csalós fogyasztási adatokkal hirdetett hibridet, méregdrága villanyautót venni, attól lesz jó nekünk! Ezzel a sziréndallal csak az a baj, hogy mélységesen hazug, ideológiai üldözés, a megcsúfolt, visszájára fordított liberalizmus (magyarul: szabadelvűség) nevében.