Szerző: Bánffi Tibor

Ford T modellt 1908-ban kezdték gyártani. A növekvő kereslet miatt 1914-ben bevezették a mai szemmel is korszerű fotószalagos gyártási technológiát. Az amerikai népautóból 15 millió példány készült. Az 1910-es években a világon minden második típus Ford T modellt volt.

Abban az időben „egyszerű” volt a T modellek üzemeltetése, de mai szemmel nézve nemcsak az indítás, hanem a vezetése is kihívásokkal járt. A kezdeti modellek üzembe-helyezése hosszú perceket vett igénybe.

A motor beindítása előtt számos, kényelmetlen műveletet kellett elvégezni: a kezdeti típusok lámpái acetilén gázzal üzemeltek.

Indulás előtt szükség szerint karbid darabkákat kellett elhelyezni a gázfejlesztő tartályba. A vizes edény szabályzó csapját finoman meg kellett nyitni. Télen a víz könnyen befagyott. Amikor a gázképződés megindult, gyufával lehetett begyújtani. Túladagolás a robbanás veszélyét hordozta.

Ellenőrizni kellett a hűtővíz szintjét, szükség szerint utánatölteni. Erre szolgált a hűtő fölött lévő dísz, amelyben egy kapilláris cső mutatta a víz szintjét.

Télen a hűtővíz könnyen befagyott. A hűtőfolyadék nem tartalmazott fagyálló adalékot, ezért télen le kellett engedni és induláskor langyos vízzel újra tölteni. Használtak ugyan metil-alkoholt, ami könnyen elillant, tűzveszélyes is volt és korróziót okozott.

A gumiabroncs nyomása elérte a 4-5 bar-t. A laposabb gumi esetében letépte a szelepet és lefordult a felniről. Percekig tornázni kellett a kézi pumpával az előírt keménység eléréséhez.

Indítás előtt meg kellett győződni az akkumulátor töltöttségéről, melyet ampermérő mutatott, vagy a berregő hangszínéről lehetett következtetni. A kormányoszlopon lévő gyújtásszabályzót és a gázkart a szükséges pozícióba kellett állítani.

Jöhetett a kurblizás mindig bal kézzel lentről felfelé. Ha a motor életre kelt, rohanás a kormányhoz. A karral visszább állítani az előgyújtást, a gázkart alapjáratra állítani. A bal pedált (kuplung) benyomni, és utána teljesen felengedni, a kéziféket kiengedni. Ha a motor lefullad, mindent elölről kezdeni.

A haladás sem volt egyszerű. A meredek emelkedőkre hátramenetben kellett felhajtani. Előremenetben az ejtőtartályból a benzinadagolás megszűnt és a jármű leállt.

A század elején a földutak tele voltak patkószeggel, szennyeződéssel. Gyakori defektekkel kellett számolni.

A kihívásokat tetézte, benzinkúthálózat hiánya. A benzint patikákban, dekázva vették meg, később vegyeskereskedésben hordókból árulták.

A benzinkutak csak az 1910-es évek közepére fejlődtek hálózattá.

A konstrukció hasmagassága elérte a 25 centimétert s így kivételes terepjáró képességgel rendelkezett. Könnyen leküzdötte a gázlókat, kátyús, saras, havas utakat. Az futómű és az alváz vanádium ötvözetű szelvényekből állt. A hárompontos felfüggesztés ellenállt a csavarodásnak.

A Ford T modell egyedülálló képességét a közelmúltban, az úgynevezett rámpa teszten is igazolta, ahol az autó 1030 pontot ért el. Ezzel lealázta a mai terepjárókat, melyek 600-750 körül teljesítettek.

Útközben számolni lehetett a meghibásodással. A tulajdonosnak némi műszaki érzékkel kellett rendelkezni a javításhoz. Ilyenkor nagyon hasznos volt a gazdagon összeállított, gyári szerszámkészlet.

Ha ez nem volt elég, segítettek a kisebb szakműhelyek.

Az 1920-as évekre a Ford dílerhálózat az egész országot lefedte 9400 márkakereskedéssel, ami teljeskörű szolgáltatást nyújtott.

Henry Ford 19 év alatt nem vitte túlzásba a korszerűsítést. Az egyszerűséget, az olcsó gyártást tartotta szem előtt. Az önindító csak 1919 után volt elérhető. Ennek ellenére nem vitatható, hogy kiérdemelte „a 20. évszázad autója” kitüntető címet. A típusváltást is a végletekig halogatta, amikor az eladások már vészesen zuhantak.

Az ábrák a mesterséges intelligencia segítségével készültek.