A csengersimai közúti határátkelőhelyen jelentkezett kilépésre 2017. december 10-én 3 óra 45 perckor egy román honosságú tehergépkocsival közlekedő román férfi. Az ellenőrzést végző rendőrök megállapították, hogy a jármű vontatmányán szállított Skoda Fabiát a Schengeni Információs Rendszerben (SIS) a szlovák hatóságok körözik. A rendőrök a 39 éves külföldi sofőrt a Mátészalkai Rendőrkapitányság Csengeri Rendőrőrsére előállították, a körözött kocsit lefoglalták. A rendőrség a további eljárás során felvette a kapcsolatot a körözést elrendelő hatósággal.

A közlemény szerint a Tisza-parti városban az úgynevezett Cashless ("készpénzkímélő") Szeged koncepció keretében az év elejétől több szolgáltatási területen is elektronikus fizetési megoldásokat vezettek be.  Elindult az online ebéd- és távhődíj-befizetés, elektronikusan is fizethető a vízdíj, valamint az önkormányzati tulajdonú lakások vagy üzlethelyiségek bérleti díja. Egyérintéses bankkártyával már válthatók menetjegyek vagy bérletek az automatákból, és júniustól 136 automatánál így egyenlíthető ki a parkolás díja is. December elején megkezdődött a tömegközlekedési járműveken a fedélzeti jegykiadó automaták rendszerének kialakítása. A PESA típusú villamosokon már most is lehet egyszerűen, bankkártyával jegyet venni. Ezután pedig fokozatosan valamennyi villamoson, trolibuszon, valamint a Dél-alföldi Közlekedési Központ Zrt. szegedi autóbuszain is megjelennek az automaták, amelyeknél 24 és 72 órás jegyek is vásárolhatók.

Mostanában divat bohócoktól rettegni, a borzongási igényeket készségesen kielégítő szórakoztatóipar kitalált figurái könyvlapokról, filmekből ijesztgetnek – elegendő csak Stephen King regényére, az „Az”-ra utalni. Egy magát felismerhetetlenre elmaszkírozó alak mulattathat, de rémületes is lehet. A valóság azonban megint meghaladja a fantáziát. Krumpliorr, kosztüm nélkül is lehet köznevetség tárgya valaki, hogy aztán dermedten döbbenjünk rá: hatalomra került a bohóc, és nagyon komolyan gondolta a műsort. A múlt század első felében egy kefebajszú, extázisban rikácsoló, túljátszottan ágáló káplár borította tűzbe a világot, és tett rendszerszintűvé rémtetteket. Napjainkban pedig egy elhízott, idétlenül felnyírt frizurájú, komikusan bő nadrágú koreai keltene közröhejt a hetvenkedésével, ha nem tudnánk, hogy mekkora erővel rendelkezik. Állítása szerint olyan bombát robbanthat Amerika fölött a hadserege, amelynek rendkívül erős elektromágneses impulzusai kiütik, használhatatlanná teszik az elektronikai rendszereket. Egyes szakértők cáfolják ezt, de ki tudhatja, mit tartogat bohócruhájának kabátujjában ez az eszelős? Kellő informáltság híján ne menjünk bele ennek latolgatásába, tűnődjünk el inkább azon, hogy csakugyan ennyire függünk-e a „kütyüinktől”? Mi történne egy elektronikus kollapszus esetén? Már korábban elámultam az amerikaiak nagylelkűségén, amikor közjóvá tették a GPS-t – még ha civil (vagy ellenséges) használatra csak korlátozott pontossággal is. Nyilván nem ment el a józan eszük, fenntartottak valami lehetőséget, hogy elzárják a szolgáltatást. Kíváncsian faggattam szakértőket, valószínű-e, hogy például egy amerikai-orosz szembenállásban mindkét fél megszünteti rendszere hozzáférhetőségét, miközben még nem épült ki az európai. Nagy galiba lenne ebből, autók és kamionok tévelyegnének össze-vissza, hiszen nem tartanak már papírtérképet a kocsijukban az emberek, sőt talán olvasni sem tudnák. Oda lenne a terméshozamokat centiméteres pontosságú vetéssel, műtrágyázással növelő precíziós mezőgazdálkodás, megroppanna a modern földmérés, komoly bajba kerülhetne a légi közlekedés, és még sorolhatnánk. A megkérdezettek eddig egyetértettek abban, hogy a GPS-rendszerek közhasznúságának szüneteltetése eléggé valószínűtlen, sőt szinte kizárt. De ha robbant a bohóc? Igaz lehet, amivel fenyegetőzik, hogy ha bedöglenének a hálózatba kapcsolt számítógépek, akkor nemcsak az internetet és az e-mailt kellene nélkülöznünk, ami önmagában is felérne egy bibliai csapással, hanem csak addig autózhatnánk, amíg kifogy a tank, mert leállnának a benzinkutak, majd később az olajfinomítók. Bezárhatnának az áruházak, sőt kisebb üzletek is. Ez már apokaliptikus vízió, tömegpánik, összecsapások, éhínség – az Egyesült Államokban mindössze a máig lovas kocsin járó, és a modern világ megannyi lehetőségét elutasító amish szekta tagjait nem érintené súlyosan a válság, de a környékükön élő többség alighanem kifosztaná őket. Nem kellene szárazföldi hadsereggel megtámadni az országot, megrogyna anélkül is. Na és a mobiltelefon? Az még csak hagyján, hogy nem tudnánk beszélgetni nélküle – sokan már azt is tragédiaként élnék meg, hogy leszakadtak a Facebookról –, de nem lehetne okostelefonnal fizetni, kódleolvasójával jogosultságokat ellenőrizni, reptéren beszállókártyaként használni. Ilyesmire hónapok alatt is szinte lehetetlen lenne felkészülni, de ha hirtelen jön, garantáltan megbéníthat egy fejlett országot. Az Andamán-szigetek nyilazó bennszülöttei persze csak azért nem röhögnének az egészen, mert nem is értesülnének róla. Őket lehetne irigyelni. Hogyan kerülhettünk globálisan ilyen helyzetbe, amelybe halálos ellenségünk semmiféle erőszakkal sem kényszeríthetett volna bele? Nagyon egyszerűen: jó szándékú emberek folytonosan dolgoznak a technikai lehetőségek fejlesztésén, és mi boldogan fogadunk mindent, ami könnyebbé, kényelmesebbé teszi az életünket. Bárhonnan, bármikor beszélgethetünk másokkal, csak elő kell kapni a zsebünkből a mobilt. Nem kell postára járni egy-egy levél feladásáért. Nem kell lexikonokat tartani a könyvespolcon, mindent megsúg barátunk, a Google. Nem kell pénzt hordani magunkkal, csak odadugjuk a pénztár leolvasójához a bankkártyát. Autónk célba kalauzol minket, sőt akár oda is visz, önvezető módban. Harminc éve, történelmi léptékben egy pillanattal ezelőtt, mindez víziónak tűnt volna, és nagyszerűen megvoltunk nélküle: repültünk, autóztunk, éltük az életünket, és nem éreztük úgy, hogy hiányzik valami. Hálásan fogadtuk az újabb és újabb vívmányokat. Nem is gondoltunk arra, hogy közben vidáman dalolva masírozunk a pokolba vezető kényelmes, széles, sima, enyhén lejtős úton, mígnem azon vehetjük észre magunkat, hogy már belül is vagyunk a kapuján. Komoly, sőt komor kilátás ez, vagy csak bohóctréfa? Lehet, hogy csak az utóbbi, de ha csak annyit is elér, hogy pánikba essenek, vagy komolyan aggódni kezdjenek az emberek, már nem volt hatástalan.  

A világ vezető környezetbarát hibrid prémium márkájaként ismert Lexust is jegyző Toyota azt vallja, hogy a mobilitás nem csupán autós fogalom, sokkal inkább a kihívások legyőzését és az álmok valóra váltását jelenti. A “Vágj bele a lehetetlenbe” kampány ezeket az értékeket helyezi a középpontba, rávilágítva a vállalat egyik legfőbb törekvésére, amely szerint a mozgás szabadsága mindenkinek jár. Az egyre gyorsuló technológiai és környezetvédelmi fejlesztések korában e kezdeményezés érzékletesen fejezi ki a Toyota elköteleződését egy olyan befogadó és fenntartható társadalom megteremtése iránt, amelyben mindenkinek lehetősége nyílik arra, hogy a lehetetlen határait feszegesse. Az autógyártó szemléletét az alábbi linken látható hangulatos videó kiválóan érzékelteti: https://www.youtube.com/watch?v=BaTiY6R3c0g Alább pedig az a megindító és egyben inspiráló levél olvasható, amelyet a Toyota elnöke, Akio Toyoda a világszerte dolgozó mintegy 360.000 Toyota alkalmazottnak küldött el a kezdeményezés kapcsán. „Kedves csapattagok! A mai nap nagyon fontos nap a Toyota történetében, hiszen most indul útjára első, globális szintű vállalati kezdeményezésünk: a ’Vágj bele a lehetetlenbe!’ kampány. Nem mindennap ragadok tollat, hogy levelet írjak a világ minden tájára a Toyota csapat tagjainak, most mégis megteszem, mert a ’Vágj bele a lehetetlenbe!’ projekt sokkal több, mint egy néhány bölcs gondolattal megtoldott kommunikációs kampány. Mi komolyan gondoljuk, hogy a mozgás szabadsága mindenkinek jár, és a „Mobilitást mindenkinek!” erről szól. Mostanában sokat hallani arról, hogy az autóipar a drámai változások korszakát éli. Sokfelé olvasni a sajtóban, hogy az elkövetkező 10-15 évben az ágazat több változáson megy majd keresztül, mint az előző száz esztendőben összesen. Nos, ez így van. Hogy pontos legyek, valójában a technológia az, ami döbbenetesen szédítő ütemben változik; őszintén szólva sokkal gyorsabban, mint ahogyan azt sokan – magamat is beleértve – vártuk. Jelenlegi versenytársaink már nem autókat gyártanak, hanem technológiát. Az új határterületeket az önvezető járművek, az alternatív hajtásláncok, a mobilitás mint szolgáltatás és a robotika jelentik, és a verseny kiélezett. A Toyota optimista vállalat. A változás számunkra lehetőség: esély arra, hogy új távlatokat nyissunk vásárlóink számára, és hogy vállalatként egy újfajta fejlődés útjára léphessünk. Az autóiparban a továbblépéshez le kell bontani a múlt sémáit. Az ilyen lehetőségek miatt szeretem a munkámat.  A Toyota története a folyamatos kihívásokról és az azokra adott válaszokról szól. Arról, hogy az innováció és a szenvedély által a lehetetlen is lehetségessé válik. Küldetésünk – hogy autókat gyártsunk, valamint hogy jobbá tegyük a társadalmat – mit sem változott. Az általam 2011-ben ismertetett jövőkép szerint az a feladatunk, hogy utat mutassunk a mobilitás távlatai felé.  Egyre inkább egyértelművé válik számomra, hogy a cél eléréséhez szakítanunk kell a konvencionális jármű fogalmával, és a mobilitás olyan új formáit kell feltárnunk és megteremtenünk, amelyek áttörnek a jelen korlátain, és megoldást jelentenek a holnap problémáira.  Mindezek mellett azokon az akadályokon is túl kell lendülnünk, amelyeket saját magunknak állítunk fel. Úgy gondolom, hogy mindenki életében előfordult már, hogy egy ponton feladta, mert úgy érezte, az akadályok leküzdése meghaladja a képességeit. Ez a határvonal az én fejemben is létezett.  Ezt a leküzdhetetlennek tűnő határvonalat a ’Toyoda’ név jelentette számomra, hiszen (különösen Japánban) az emberek előítéletekkel és elvárásokkal fordultak felém.  Olyanok is akadtak köztük, akik megpróbálták meghatározni, hogy mit szabad tennem és mit nem, milyen ember legyek vagy milyen ne legyek. Talán azt gondolják, hogy ez nem is olyan nagy próbatétel, ám számomra hatalmas teher volt, amit mindenáron le akartam dobni magamról, hogy az emberek végre ne a Toyoda név örökösét lássák, hanem azt az egyént, aki igazán vagyok. És a sport segített. Az iskolában elkezdtem komolyabban jégkorongozni. A pályán egy voltam a többi játékos között, csupán egy személy. Megváltozott a gondolkodásmódom, az életem és a többiekhez való viszonyom is. Mióta 2015-ben a Toyota együttműködő partnere lett a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak, illetve a Nemzetközi Paralimpiai Bizottságnak, számos sportolóval és támogatóval volt szerencsém megismerkedni. Az a találkozás, amikor egy sportoló személyesen köszönte meg az új mobilitási megoldásokba fektetett munkánkat, különösen megindító volt számomra. Autóbalesetét követően tele volt negatív asszociációkkal az autóiparral kapcsolatban, ám jelenleg nagyra értékeli, hogy a Toyota 1olyan járműveket fejleszt, amelyek mindenki számára, így a paralimpikonok számára is újraértelmezik a mozgás fogalmát’. Ezek a szavak megerősítették bennem az elköteleződést az iránt, hogy ’A mozgás szabadsága mindenkinek jár!’, és megváltoztatták a ’vezetés élvezetéről’, valamint az ’automatizált vezetésről’ felépített elképzelésemet. Amikor autóvezetésről beszéltem, mindig a ’mozgás lehetőségének az öröme’ járt a fejemben. A paralimpiai mozgalommal való találkozásom azonban elgondolkodtatott, hogy vajon eléggé komolyan gondoltam-e azt, hogy ez valóban ’mindenkire’ vonatkozik. A sportolóval történt beszélgetésem újra megerősítette bennem ezt az elképzelést. Most már őszintén, lelkiismeretfurdalás nélkül állíthatom, hogy ’a mozgás szabadságát mindenkihez szeretném eljuttatni’. Meg vagyok győződve arról, hogy a mobilitás jóval több, mint az autózás önmagában. Sokkal inkább jelenti a kihívások leküzdését és az álmok beteljesítését. Számomra a ’mozgás’ nem csupán a fizikai aktivitás, hanem mások lelkének megérintése, érzelmi megmozgatása. Biztos vagyok abban, hogy a Toyota képes arra, hogy egyre kiválóbb mobilitási megoldásokat fejlesszen, és hogy egy mindenki számára jobb társadalom megteremtése által megérintse az emberek lelkét. Egy másik dolog, amit a paralimpikonoktól tanultam, az a pozitív gondolkodás, az erő és a kedvesség. Úgy éreztem, hogy ezek a sportolók olyan harcosok, akik megváltozott vagy átlagostól eltérő képességeiket pozitív személyiségjegyként fogják fel, és folyamatosan feszegetik a saját határaikat. A Toyota tagjaiként mindannyiunk munkája során adódnak olyan dolgok, amelyeket megtehetünk és amelyeket meg kell tennünk.  Emellett olyan feladataink is vannak, amelyeket egyénként, erőnkből és személyiségünkből fakadóan csakis mi tehetünk meg. Mindannyiukat arra kérem, hogy gondolkodjanak el azon, miként tehetik jobbá a társadalmat azáltal, hogy mindig önmaguk maradnak. Őszintén remélem, hogy az olimpiai játékokkal és a paralimpiai játékokkal létrejött partneri viszony mindannyiunkat arra ösztönöz, hogy nekivágjunk lehetetlennek tűnő céljainknak, és túljussunk a korlátainkon. VÁGJUNK HÁT BELE KÖZÖSEN A LEHETETLENBE! Akio Toyoda”