A tévésorozatot 1973. augusztus 11-én kezdték vetíteni. A Vjacseszlav Tyihonov által alakított karizmatikus főszereplő a sorozat elejétől a végéig a székhez bilincselte a szovjet nézőt, a film népszerűsége olyan nagy volt, hogy három hónappal a bemutató után megismételték, majd szinte minden évben újra és újra eljátszották a szovjet tévében. A remek karakterek, Mikael Tarivergyijev zenéje és számos más dolog mellett a sorozatban jelentős szerepet kaptak az autók is. Melyik gyerek ne álmodott volna akkoriban olyan autóról, mint amilyennel Stirlitz járt? Az Autonews autós hírportál sorra vette azokat az autókat, amelyeket a legendás kém vezetett, milyen bakikat követtek el a film alkotói, és a való életben milyen autókkal közlekedhetett akkoriban egy SS hírszerzőként tevékenykedő szovjet kém Berlinben, a Harmadik Birodalom központjában. A három évig forgatott sorozat alapjául szolgáló könyvben Max Otto von Stirlitz hírszerző SS tiszt – a szovjet kém valódi neve Makszim Makszimovics Iszajev - egy fényűző Horchot vezetett, amely tulajdonképpen az Audi elődjének tekinthető. Nem tudni pontosan, hogy az író művében miért nem határozta meg az autó modelljét. Az egyik fejezetből azonban megtudhatjuk, hogy az autó "megerősített motorral volt felszerelve, amely egyenletesen és erőteljesen dübörgött". A luxusautó vezetése közben a főhős szeretett rádiót hallgatni, a Horch hangszóróiból "vidám dalok" szóltak, amelyeket szándékosan a Berlin elleni szövetséges légitámadások idején is játszottak a rádióban. A Horch-853-as luxus kabriót 1935-ben kezdték gyártani. Az autónak ötliteres, soros nyolchengeres, száz lóerős motorja és négysebességes váltója volt.  Ugyanebben az évben az autó a Párizsi Autószalonon elnyerte az "Év autója" rangos címét. Két évvel később elkezdődött a 853A változat sorozatgyártása korszerűbb, 120 lóerős motorral és reduktoros sebességváltóval. A legenda szerint a Horch-853-as lett volna Stirlitz autója az azonos nevű filmben is, a film alkotóinak azonban egyetlen egy ilyen autót sikerült felkutatniuk Moszkvában. Egy magángyűjteményé volt, és gyakran bérelték különböző filmek forgatásához, például látható volt a Helló, a nénikéd vagyok című filmben vagy a Pajzs és kard tévésorozatban. Egyes híresztelések szerint a szóban forgó autó a háború előtt Hermann Göringé, a birodalmi légierő parancsnokáé volt, de erre nincsenek meggyőző bizonyítékok. A film készítőinek sajnos nem sikerült megegyezniük a luxus kabrió tulajdonosával. Állítólag az autó feszes bérleti ütemtervét nem tudták összeegyeztetni a forgatási menetrenddel, az autó ugyanis akkoriban nagy népszerűségnek örvendett a szovjet filmesek körében.  Azt azonban el kell ismerni, hogy egy ilyen autó egyáltalán nem dukált volna Stirlitznek, aki standartenführer volt, vagyis ezredesi rangot viselt, ezért egyszerűbb autó járt volna neki. A Tavasz tizenhét pillanatában a szovjet kém autója alapvetően egy ennél szerényebb Mercedes-Benz 230 W143-as volt. Bár ez sem volt a legolcsóbb autó Németországban: akkoriban egy négyajtós ára hatezer márka körül volt. Ilyen trófealimuzinokra már könnyebben rá lehetett akadni a hetvenes évek Szovjetuniójában. Több mint húszezer Mercedes-Benz 230 W143-at szereltek össze Németországban, és a győztes hatalom magas rangú tisztjei sok ilyen autót vittek magukkal hadizsákmányként a Szovjetunióba. A hetvenes években azonban ezek az autók már nem voltak a legjobb állapotban, a pótalkatrészek hiánya jelentette a legnagyobb problémát. Részben emiatt három német limuzin is részt vett a forgatáson, amely Moszkvában, Rigában és Berlinben zajlott. Egyikük most a Moszfilm filmgyártó vállalat múzeumában látható. Szemtanúk szerint a forgatáson az autók gyakran lerobbantak, és a szerelőknek gyakran kellett bajlódniuk velük. A Mercedes-Benz 230-as modell 1937-ben mutatkozott be. Körülbelül 1,5 tonnát nyomott, és 2,3 literes, 55 lóerős motorral és négyfokozatú, teljesen szinkronizált kézi sebességváltóval volt felszerelve. A limuzin végsebessége 126 km/óra volt. Bár nagyon valószínű, hogy a filmben szereplő járművek más motorokkal és sebességváltókkal voltak felszerelve, amelyeket  kölcsönöztek valahonnan. A limuzinok eredeti egységei abban az időben valószínűleg már tönkrementek. A film egyik jelenetében például a Mercedes-Benz 230-as szovjet terepjáró gumiabroncsokkal volt látható. A valóságban egy Stirlitzhez hasonló SS ezredesnek inkább egy Opel Kapitan dukált volna, amely a német cég utolsó bemutatott modellje volt a második világháború előtt. Az autó 1939-ben debütált a Genfi Autószalonon, és három változatban volt kapható: kétajtós limuzin, négyajtós limuzin és kétajtós kabrió. A hazai piacon az autó 3,5 ezer márkától kezdődött. Összesen 25 374 ilyen autót gyártottak 1938 és 1940 között. A hátsókerék-hajtású Opel Kapitanba 2,4 literes, 55 lóerős motort építettek be. A motorhoz az Adam Opel AG által gyártott három fokozatú kézi sebességváltó járt. Az autó akár óránkénti 125 kilométeres sebességre is felgyorsult. Egy Opel Kapitan egyébként meg is jelent a sorozat egyik jelenetében: ilyen autóval követték Stirlitzet a Gestapo ügynökei. A háború utáni években ezek a trófeaautók széles körben elterjedtek a Szovjetunióban. Az autó alkatrészeit tüzetesen vizsgálták a szovjet mérnökök, majd tudásukat felhasználták a GAZ-M-20 Pobeda fejlesztésekor, de ebben az esetben nem beszélhetünk teljes „koppintásról”. A háború végére Németországban szinte minden, magánkézben lévő járművet a teljes megsemmisülés előtt álló német hadsereg szolgálatába állították. A szovjet kémként tevékenykedő SS ezredes ettől még igénybe vehetett szolgálati járművet sofőrrel együtt. Ilyen hivatali autó lehetett például a Wanderer W 24-es. A középkategóriás autót 1937-ben kezdték gyártani, és 44 lóerős négyhengeres motorral szerelték fel. Az 1120 kilogrammos autó végsebessége 108 km/óra volt.   Az autót négyüléses szedánként kínálták, két vagy négy ajtóval. Ezenkívül mintegy háromszáz kabrió változatot is gyártottak, amelyek ma már igazi ritkaságnak számítanak a retroautók között. A tévésorozatban Stirlitzet egy Wanderer W 24-essel viszik egy találkozóra Klaus ügynökkel. De Stirlitz taxit is igénybe vehetett volna. Persze, 1945-ben ez a szolgáltatás aligha volt elérhető Németország lakosai számára, de a filmben néhány epizódban mégis láthatók ilyen kockás autók. A sorozat készítői úgy döntöttek, hogy egy BMW 321-es szedánt használnak taxiként. A stílusos formatervezésű jármű a maga korában technikailag fejlettnek és megbízhatónak számított. Gond nélkül tudott közlekedni például rossz minőségű benzinnel is, és a későbbiekben ez értékes tulajdonság volt a szovjet állampolgárok számára, akiknek volt ilyen zsákmányolt autójuk. A szedánt hathengeres motorral szerelték fel, felső szelepvezérléssel és független felfüggesztéssel, illetve a BMW 326-os modellből kölcsönzött négyfokozatú kézi sebességváltót. A száz kilométeres sebesség eléréséhez a BMW 321-esnek 36 másodperc kellett. Az autó nyilvánvaló hátrányai közé tartozott a meglehetősen szűkös belső tér, valamint a nehezen hozzáférhető csomagtartó. Ezért a valóságban a szedán nem volt jó választás a berliniek szállítására. A német főváros taxiflottájának nagy részét a háború előtt Volkswagenek tették ki.