A történet dióhéjban: emberünk, családszaporulat előtt lecserélte sportos olasz telivérjét egy német konszern más országban gyártott, népszerű, praktikus, nálunk is kedvelt alsó középkategóriájú kombijára. 1.6-os turbódízeles, DSG-váltós modellre esett a választás, mert azt könnyű, komfortos vezetni, akárcsak egy automatát. Valójában nem olyan, két mechanikus váltó van benne összeépítve, két kuplunggal, elektronika felügyelete alatt. Az ilyen autók átlagos ára már 14 millió forint körül jár hazánkban, de sikerült kikapni egy hétéves, makulátlan kinézésű, újszerű példányt háromért – egy kis bevallott váltóhibával – és éppen itt volt a kutya elásva… Kis váltóhiba: az alsó fokozatokban páratlan fokozatból párosba kapcsoláskor rángatott, bizonytalan volt, hogy jó fokozatban van-e. Az új tulajdonos elkezdte feltérképezni a DSG-re szakosodott műhelyeket. Talált is egy márkafüggetlent, készségesen fogadták, kiolvasták a hibakódot, alapbeállítással újra betanították a váltó vezérlését, tökéletesen működött a kocsi – másnap reggelig, amikor, enyhébben ugyan, de jelentkeztek a tünetek és a hibakódok. Majd elkezdte magát átkapcsolgatni az autó csökkentett üzemmódba, kettes fokozatból se le, se fel, csak újraindítás után állt helyre a rend. A história hivatalos márkaszervizben folytatódott, ahol kiderült, hogy nem tudják javítani, ők csak komplett egységeket tudnak cserélni, egy új váltó közel négymillió forint lenne, munkadíj nélkül… Az igazi fejbe kólintás a szerviz elhagyásakor jött: a kocsi nem volt hajlandó működni, rosszabb lett minden eddiginél. Vissza az előző műhelybe, de már ott sem tudtak segíteni. Ezek a kálvária eddigi stációi. Mi a tanulság? Az első, hogy a korszerű tudomány és ipar vívmányaival, sokkal biztonságosabbak, komfortosabbak, jobban felszereltek lettek az autók, és ez a fejlemény alaposan megemelte a vásárlók igényszintjét. Ki venne ma már, akár kiskocsit is, automatikus klíma, központi zár, elektromos ablakemelő, folytonos online-kapcsolat, szórakoztató hangrendszer, nagy képernyős navigátor nélkül? Nagyon kevesen… Ezáltal teljesen általánossá vált az elektronikával telezsúfolt jármű, amely ki van szolgáltatva a chipgyártásnak és a beszállításnak, illetve a gyári szoftverfejlesztéseknek (akár automatikusan a távolból, akár szakszervizben), szoftverjavításoknak, újratelepítéseknek. Itt közreadom élettapasztalatom egy megállapítását: ne bízz semmiben, amiben van elektronika, hiszen önállósíthatja magát, megbolondulhat, saját hibákat generálhat. Rá is kérdeztem a BMW müncheni fejlesztési központjában egy mérnöknél: miért nem teszitek ugyanolyan megbízhatóvá az összes elektronikát, mint például a blokkolásgátlóét? Azt felelte, hogy lehetséges lenne, de akkor az elektromos berendezés többe kerülne, mint a jármű többi része. Egy korszerű autó megvásárlásával olyan erdőbe megy sétálni valaki, amelyik tele van ügyesen álcázott csapdákkal, könnyen bele is léphet egybe. A második tanulság gazdasági természetű. Korábban szinte csak karambolok után merült fel a gazdasági totálkár fogalma, tehát azé a helyzeté, amikor többe kerülne megjavíttatni a kocsit, mint amennyiért el lehetne adni a piacon. Ilyenkor még enyhítette a vesztséget a biztosítás, de ha egy drága fődarab, motor, váltómű döglik be, egyedül a tulajdonos viseli a költséget, illetve az értékcsökkenést, ha megszabadulna a járgánytól. Mint tudjuk, bármiért, amit birtokolunk, viselnünk kell a másra nem áthárítható kockázatot. Tehát, ha van valakinek egy pici, de nagyon felhúzott teljesítményű turbós gépkocsija, akkor egy kapitális motorhiba milliókat lophat ki a zsebéből. A harmadik tanulság meglehetősen általános. Az ipar hatékonyságra, nyereségességre, állandó növekedésre törekszik, és ezek nem hangolhatók össze a megbízhatóság fokozásával. Egyrészt sokba kerülne (lásd BMW példámat), másrészt szöges ellentétben állna, a fogyasztói társadalom vedd meg, dobd el, végy újat alapelvével. Ha lerobbant, akár banális szoftverhiba miatt, egy DSG-váltó, szereltess be újat, a kocsi értékénél többért, vagy, ha nincs kedved hozzá, vásárolj új autót, még több, még fejlettebb, még bonyolultabb felszereltséggel! Most jön a negyedik, a legfontosabb tanulság. Csak az ipar hibás, hogy egyre drágább, rövidebb ideig megbízható termékeket ad el nekünk, nemcsak autókat, hanem mosogatógépeket, tévéket, okostelefonokat, egyebeket? Nem, mi is hibásak vagyunk, hogy negatív tapasztalatokra fittyet hányva újra meg újra megvásároljuk ezeket, fenntartva, sőt egyre jobban pörgetve a minket kihasználó, rászedő ipari-kereskedelmi rendszert. Ahogy Illyés Gyula írta: mindenki szem a láncban… gyártó, kereskedő, vásárló egyaránt. Egy gondolati kísérlet: ha egy évig senki se venne új autót a világon, és akinek feltétlen szüksége van másik járműre, használtat választana, akkor nekünk semmi bajunk sem lenne, de az autóipar rákényszerülne működési modelljének alapos átdolgozására. Ez nyilván elképzelhetetlen, de egyénileg bárki kivonhatja magát a láncból, ha nem igényel kényeztető luxust, nem vásárol olyan felszereléseket, amelyekre nincs is igazi szüksége. Egy autó gazdasági totálkára totálkárossá teheti anyagilag a tulajdonosát, pedig könnyen el lehet kerülni e veszélyt, csak némi önismeret, önkontroll, józan szerénység kell hozzá.