Világunk jórészt a pénz körül forog, ami érthető, hiszen ez az általános értékmérő. Az Egyesült Államokban, Kanadában első kérdésként teszik fel valakiről: hány dollárt ér? A válasz jelzi alkalmasságát a boldogulásra, sikerességét, hitelképességét. Kedvező első benyomást kelteni elegendő, ha egy obszcén gazdagságot sugalló luxusautóból száll ki valaki. Ugyanígy van Európában, Oroszországban, Kínában, de ki ne felejtsem a jelentéktelen, de olajban gazdag Brunei szultánját, króm helyett aranytól csillogó, zebrabőrrel kárpitozott kocsijával, vagy az Öböl-országok szupervagyonosait, akik mindent megvesznek, ami kerekeken gurul, és vagyonokba kerül. Kis hazánkban is megfigyelhető ez. Nemrég nyitott autószalont a Belváros emblematikus pontján az európai elitmárkák egyikének képviselője. A megnyitó ünnepségen elhangzott, hogy míg eléggé megtépázta az autók gyártását és kereskedelmét a chiphiány és a pandémia, zavartalanul virágzik a prémiumkategória, különösen annak legfelső szegmense. Eltűnődtem egy kicsit a jelenségen. Pozitív vagy negatív jelenségnek tekintsem manapság, mikor egyre élesebben kritizálják világszerte a mind nagyobb vagyoni különbségeket és a pazarló fogyasztási szokásokat? Lehetne flancos rongyrázásnak tartani, mondhatnánk József Attilával, hogy „sekély e kéj”, de árnyaltabban közelítem meg. Ha nem lettek volna szédítően költekező pápák, Mediciek, akkor munka nélkül maradt volna Michelangelo és a reneszánsz többi művésze, nem gyönyörködhetnénk alkotásaikban. Az átlagembernek felfoghatatlan vagyonnal büszkélkedés maradandó értékeket eredményezett. Hasonlót látni az autóiparban is. Boldogabb lenne egy kispénzű alkalmazott, aki éppen elhalasztani kényszerül régi kiskocsijának lecserélését, ha nem lennének Rolls-Royce-ok, Ferrarik? Aligha… Akár felfoghatjuk úgy is, hogy nagystílű kocsik tehetős vásárlói afféle mecénásként tartanak fenn egy kifinomult életstílust, mint valaha négylovas hintón járó, kastélyban lakó nemesemberek. Fotó: Lamborghini Egy ezer lóerős Bugatti nem arra való, hogy kihasználják teljesítményét, hanem hogy felmutassa, mire képes ma a műszaki tudomány és egy vaskos bankszámla találkozása, a teret kapó alkotó géniusz. A Porsche korábbi igazgatója, Ernst Fuhrmann bonmot-ja: egy nercbunda nem arra való, hogy melegen tartsa az asszonyt, hanem, hogy nyugton! Mily zseniálisan fogalmazta meg a luxus lényegét! Vessünk egy pillantást a méltán népszerű SUV-kategóriára. Komfortos, praktikus, jól kinéző, minden „normál” igényt kielégítő, gyors típust 15 millióért utána dobnak a vásárlónak, de kapni hatszor drágábbat, közel százért is. Mennyivel lehet jobb valami a jónál? Például egy ergonomikusan tervezett, a testet jól megtámasztó, hosszú távon is kényelmes, széles tartományban beállítható, fűtőbetétes ülésnél? Ebben az aszfaltjachtban, nagyfőnöki irodában, guruló wellness-oázisban mind a négy személyt káprázatos, kényeztető bútorzat várja, és ha megszomjaznának, kéznél van az ezüstözött pezsgőspohár-készlet. Elég csak kívülről bekukucskálni az utastérbe, hogy lássuk: az élet császárait várja. És, ha jól odalép a gázpedálra az álomkocsi pilótája, közel hatszáz lóerő robban ki a motorból, pórias járművekből csak bámulhatnak utána. Ez is hozzájárul a kivételezettség érzéséhez. Netán rosszallást, elítélést olvasnak ki szavaimból? Szó sincs róla, nem volna rá erkölcsi alapom, csak pártatlan, semleges szemlélő vagyok. Mindenki a saját helyzetéhez méri másokét, azt tartja mércének, de egy közírótól szélesebb látószög várható. Jómagam, a távol-keleti bölcsesség szellemében, igyekszem elengedni túlzó vágyaimat, amiben az elégedettség és boldogság egyik titkát látom. Öregecske, szerény kocsinkat a lehető legkevesebbet használom, a fenntarthatóság és a takarékosság szellemében, amennyire a COVID engedi, közösségi közlekedést, vasutat, Volánbuszt, BKV-t veszek igénybe, biciklizek, és sokszor veszem fel a futócipőt. Mindezzel együtt szédületes magasságban vagyok egy hajléktalanoz, koldushoz, vagy éppenséggel a háborús Ukrajnából menekülő, kibombázott családhoz képest. Józan önkorlátozást prédikálok itt a Gondolatjel rovatban, de így is költök olyasmire, ami nem az élet közvetlen fenntartását, az alapigények teljesítését szolgálja, sokak szemében tűnhetek pazarlónak. Eszmefuttatásommal csupán annyi a célom, hogy impulzust adjak az Olvasónak: gondolja át, tegye mérlegre: mennyivel, hányszorosan többet vásárol, fogyaszt egy szerény mértéknél, mennyit hajtja ennek eléréséért a mókuskereket, és milyen mértékben teszi ez elégedetté, boldoggá. Névjegyeként, kirakataként tart autót ismerősei és a világ szeme elé, vagy ténylegesen szüksége van annak a kocsinak teljesítményére, sebességpotenciáljára, felszereltségére, szolgáltatásaira? Milyen mértében hagyta, hogy társadalmi elvárásoknak igyekezzen megfelelni, a saját értékrendje helyett? Hogy vélekedik Tao Csien szavairól: „Mi az elégen túl vagyon, nékem ingyért se kellene” (Kosztolányi Dezső fordítása). Netán úgy véli, hogy ezeken filozofálni, és megfelelő eredményre jutni értékesebb lehet egy hivalkodó luxuskocsinál? Mindenkinek szíve joga felállítani saját mércéjét, és ahhoz tartani magát, de ettől persze lehet véleménye jelenségekről. Érdekes szellemi utazás ez!