Erős aggodalommal, sőt rémülettel tölt el az önvezető autó megjelenése és várható elterjedése. Bármilyen fejlett érzékelőket és mesterséges intelligenciát építenek bele, ezek nem érhetik el egy ember intellektusának színvonalát. Hiszen, mint tudjuk, nem a szemünkkel látunk, a fülünkkel hallunk, hanem az agyunkkal – az érzékszerveink csupán szenzorok, amelyek jeleit az elme dolgozza fel. Ezért élvezhetünk egy rossz minőségű, hiányos fotót, vagy zajos környezetben egy zeneművet. Tapasztalata alapján egy jó autóvezető észre vesz (milyen plasztikus kifejezés ez: észre vesz!) apróságokat is, amelyekre reagálva elkerülhet egy akár tragikus kimenetelű balesetet. Az autonóm jármű pedig csak annyira képes, amennyit beleprogramoztak az algoritmusába – és sohasem tudhatjuk meg, mire gondoltak a tervezői, illetve mi mindenre nem. „Tudja”, hogy vészfékezni kell, ha a parkoló kocsik közül kigurul egy labda, mert várhatóan szalad utána egy önfeledt gyerek is? Tudja, hogy a megállónál figyelni kell a busz előtt esetleg megjelenő árnyékra, mert óvatlanul átkelni akaró gyalogosra figyelmeztet? Bekalkulálja, hogy ha télen árnyékot vet a szalagkorlát az autópálya belső sávjának bal keréknyomára, akkor ott tovább megmarad a jég? Vannak kételyeim… Természetesen nem akarom visszaforgatni az idő kerekét, tudom, hogy van potenciál az önállóan közlekedő gépkocsiban, csak az nem tetszik, ha passzív rakománnyá fokozzák le az embert. Ha magától közlekedik a jármű, akkor utas lehet a vezetőből, nyugodtan babrálhatja az okostelefonját, és nagyon sokan tényleg ezt fogják tenni. Nem mindenki olyan, hogy még taxiban vagy autóbuszban is folyton figyel előre, mert megszokta. Egyébként megeshet, hogy még a „jobb egyesen” ülő, vezetni egyáltalán nem is tudó személy figyelmessége és ijedt felkiáltása menti meg a helyzetet. Hogyan lehetne kihasználni az autonóm autó előnyeit, ennek a veszélynek a kiküszöbölésével? A harci repülésből vehetünk példát. A modern vadászgépek és helikopterek a sisakba épített helyzetérzékelőkkel és a pilóta szemét figyelő optikai rendszerrel állandóan betáplálják a fedélzeti célzórendszer számítógépébe, hogy hová néz az ember. Ha pedig el kell indítani egy rakétát, elég csak megnyomnia a megfelelő gombot a botkormányon, hogy érvényesüljön az „ahová nézek, oda lövök” (look and shoot) elv, ami jelentősen meggyorsítja a csapásmérést.     Mielőtt teljesen elszakad a realitásoktól az álmodozás, vegyük tudomásul, hogy egy ilyen sisak többe kerülhetne magánál az autónál, és amúgy sem lenne hajlandó viselni senki. Ugyanakkor, ha például sok Opelt adnak el a jelzőtáblákat és sok egyebet figyelő frontkamerával, akkor talán megvalósítható lenne egy elfogadható költségű rendszer is, amelynek kis kamerája azt nézi, hogy van-e szemkontaktusa a vezetőülésben helyet foglaló személlyel, tehát hogy az utat nézi-e az illető. Beépítési helye lehetne például a műszeregység fölső árnyékolóján, vagy pedig, ahogy a Head Up Display a szélvédőre vetíti a sebességet és a navigációs jeleket, le lehetne tükrözni a sofőr szemének képét is egy műszerfal alatti kamerához. Ötletemet ezennel ingyen adom a járműfejlesztőknek, de egy üveg pezsgőt azért elvárok attól, aki elsőként megvalósítja. Képzeljük el, hogy van ilyen az autóban! Az utat, a forgalmat nézve vezetek, minden rendben van. Ám amint hosszú másodpercek óta bámulom a középkonzoli érintőképernyőt, mert azon aztán nem lehet tapintással megtalálni semmit, figyelmeztető gongütés szólal meg, vagy akár kedves női hang a hangszórókból: Az útra figyelj! Ha nem változik semmi, új figyelmeztetés jön, és az automata visszavesz a gázból, lassul az autó. Még mindig nincs reakció, mert a kedvenc zeneszámomat keresem megátalkodottan, vagy egyszerűen elaludtam, bekapcsol a vészvillogó és finoman lassulva megállunk. Mindez egyaránt működhet hagyományos vagy önvezető járműben is – az utóbbira gondolva megismétlem, hogy vezetni nem tudó egyén állandó figyelme is lehet életmentő, és a fékre ő is rá tud lépni! Eddig tartott a fantáziálás, most jön a gyakorlatban ingyen alkalmazható megoldás. „Beépítünk” saját kocsinkba egy virtuális, azaz csak a fantáziánkban létező tekintetfigyelő kamerát és jelzőgongot. Rászokunk, hogy valahányszor útitársnőnk vonzó idomain legeltetjük a szemünket, a most érkezett sms-t olvassuk az okostelefonon, az attraktív tájat csodáljuk, pénzköltési ötleteket próbálunk meríteni az útszéli óriásplakátokról, vagy hosszasan küszködünk a szendvics kicsomagolásával, a fejünkben megszólaljon a hang: Az utat nézd! Egy-egy pillanatra természetesen lehet másfelé fordulni, de hamarosan olyan helyzetbe kerülhetünk, mint a felhőkarcoló tetejéről lezuhant ember, aki minden emeleten bekiált: Még mindig semmi bajom! Igen, vannak veszélyei az önvezető gépkocsinak, de ezeket a veszélyeket kiküszöbölheti egy figyelmes ember a fedélzeten. A legveszélyesebb mégis egy hagyományos, nem önvezető autó, elkalandozott figyelmű sofőrrel. Inkább vadászpilótát játsszunk, mint kamikázét!