Valamikor télen regisztráltam először az FIA akkreditációs rendszerébe, amikor először bejelentették, hogy Horvátországba látogat a Rally Világbajnokság. Ekkor még nagyon sok volt az ismeretlen, de ha egy bakancslistás tételemről van szó, akkor nem ismerek akadályt. Csak a célt látom magam előtt, egy percig sem gondolok arra, hogy nem sikerülhet, és eddig ez a taktika bejött. Ehhez persze kell az is, hogy egy ennyire nagyszerű magazin álljon mögöttem, mint az Autószektor, aki mindenben támogat, ha éppen szeretnék kilépni a hazai tartalomgyártás kereteiből. Ugyanígy nem jöhetett volna létre ez az utazás a Mazda Magyarország nélkül, akik voltak annyira rugalmasak, hogy az éppen akkorra nekem kiírt Mazda CX-5-öt kivihettük az országból, így a lehető legnagyobb kényelemben autózhattuk körbe Zágráb környékét. Áprilisig tulajdonképpen minden héten foglalkozni kellett az utazással, az utolsó napok pedig kifejezetten a Rally Croatiáról szóltak, legtöbbször a koronavírus okozta bonyodalmak miatt. Nem kevesebb, mint 22 extra oldal kinyomtatására, aláírására és lepecsételésére volt szükség az akkreditációhoz, csak a pandémia miatt. Ha belegondolok, arányaiban sokkal kevesebbet láttuk az autókat, mint amennyi munka bele lett rakva a szervezésbe előzetesen. Viszont pont ez a szépség is benne. Ilyen a rali természete. Nekünk, akik ralikon nőttünk fel, legalább annyira élvezetes folyamat a térképek bújása, a megfelelő fotópozíciók megtalálása, mint maga a megvalósítás. Ez egy ilyen műfaj. Napokat raksz bele a térképek és videók bújásába, majd minden nap hajnalban kelsz, autózol alsó hangon 45 percet a hoteledtől, átvergődsz az összes ellenőrző ponton, bejárod a környéket egy jó fotóhelyért, megküzdesz a nézősereggel, hogy aztán kb. 5 másodpercig láss egy-egy autót. Megéri? Hogy a viharba ne! Viszontlátni a fényképezőgéped kijelzőjén, amin napokat agyaltál, nagyszerű érzés. Valami csoda folytán minden a tervek szerint alakult számunkra, pedig gyakran kellett pillanatok alatt módosítani a terveinken. Kissé megkavarta a dolgokat, hogy a horvát szervezők nem kommunikáltak egyértelműen a nézőszámot illetően. Kétértelmű nyilatkozatokat osztottak meg az utolsó napig arról, hogy végül zártkapus verseny lesz-e, vagy sem. Nos, nem volt az. Egyértelműen nem. Csütörtökön csak az elvetemült norvég, cseh és brit rajongók lakóautóival találkoztunk a Shakedown-on, ami a Bliznec nemzeti park varázslatos környezetében a hétvége legjobb fotópozíciójának bizonyult. A pénteki első gyorson már bele-bele másztak a képeinkbe. Aranyszabály egy ralin, hogy hiába nézel ki egy fotópozíciót, egy perccel az autó érkezése előtt biztos lehetsz benne, hogy belemászik valaki a képedbe egy Ozujsko sörrel a kezében. Úgy sétáltak telefonjukkal előretolt kézzel a horvát nézők, mint a zombik. Szombaton aztán bedurvult a helyzet. Embercsordák lepték el a leghíresebb gyorsaságikat, mint például a varázslatos Vinski Vrh. A legvadabb helyekről kerültek elő embercsoportok. Komplett családok ereszkedtek a meredek lejtőkön, kezükben babakocsival vagy éppen biciklivel, és részegek kerültek elő az árkokból. Annyi biztos, hogy amikor színes embereket látsz az egész körzetben, minden domboldalon, amíg a szemed ellát, akkor nem 25-en vannak egyszerre egy gyorsaságin – ahogy azt előzetesen kérték –, az is biztos. Ha valakinek olyan tévhite lenne, hogy az emberek majd azután is hordják majd a maszkjukat miután nem lesz kötelező, gyorsan hessegesse el ezt a naiv gondolatot. A horvátoknál nem kötelező a maszk kültéren, szóval senki sem hordta, még csak véletlenül sem. Sőt, még ránk néztek furcsán, hogy rajtunk miért van. Őszintén megdöbbentett, hogy mennyire hangulatos a Zágráb környéki vidék. Sokkal érintetlenebbek az erdők és mezők, mint itthon. Érezhetően rájátszottak a szervezők, hogy a legszebb utakon vigyék a mezőnyt, gyakran nemzeti parkok mentén, ahol egyszerre hallottuk a patakok csobogását és az R5-ök süvítését féktávon. Varázslatos tavaszi színekben pompáztak a lankák, rajtuk takaros viskókkal és ősrégi templomokkal. Bár azt nem értem, hogy a kiüresedett házakat miért hagyják magukra, amíg össze nem dőlnek. Rengeteg volt a rom, ami csúnya kontrasztban volt a rikító zöld fűvel és a tükörsima aszfaltborításokkal. Van, amit előzetes kutatással sem tudhat meg az ember, és fotókon is nehéz lenne átadni. Ez pedig az első személyes tapasztalat, amikor végighajtunk a gyorsaságikon. Ugyanis jóval technikásabbak voltak, mint azt előre gondoltam. És rendkívül szűkek. Nem csak a gyorsok, a környező utak is. Két autó nehezen fér el rajtuk, ráadásul szeretnek az út közepén leparkolni, hogy egy CX-5 méretű SUV-val még csak véletlenül se férj el. A mélygarázsok parkolóhelyeit sem értem, hogy mire méretezték, de nem modern autókra, az is biztos, pedig alapvetően sokkal fiatalabb az autóparkjuk, mint nekünk itthon. Viszont minden bosszúságot feledtet, amikor először megpillantasz egy gyári WRC-t. Azokért a pillanatokért, amikor láthatod nyélen ezeket a sok milliós technikákat, amikből alig van a világon, és amikor beleszagolhatsz az utánuk áradó etanol szagba, na, azokért megéri. Egy rali intenzív, feszült közegében nem nagyon marad idő és energia átadni magad az élménynek. Persze nyilván nagyobbat dobbant a szívem, amikor először a lábam előtt állt Rovanpera Yaris WRC-je, de a következő pillanatban már valaki biztos, hogy fellökött. Zágráb városa fokozatosan felkészített: először a Junior Fiestákat láttuk, majd a WRC3, WRC2 mezőnyt. Szóval mire a WRC-hez jutottunk már megedződtünk. Egy nap két gyorsaságira volt időnk és energiánk, délután pedig mindig szántunk időt egy kis városnézésre. Mind Zágráb, mind Károlyváros – e két nagyváros körül zajlott a verseny – egy nap alatt bejárható. Előbbi egy miniatűr Budapest, utóbbinak pedig van egy bájos óvárosa, bár most egy lélekkel sem találkoztunk. Este sem maradtunk program nélkül: naplementébe nyúlt a rajtdobogó és már sötétben kezdtek el beszivárogni a péntek esti, belvárosi parcfermébe is a versenyzők, ami a katedrális különleges hátteret szolgáltatott a versenyautóknak. Viszont azt hiszem, hogy egy életre megjegyeztem a WRC-k Launch Control hangját. Ahogy féktávon sípolnak, prüszkölnek. Nagyon beteg hangjuk van, és 7:30-kor erre kelni a városban szívmelengető érzés volt. Minden nehézség ellenére nagyon hálás vagyok az életnek, hogy még egyszer utoljára láthattam ennek a korszaknak a csúcs raliautóit élesben, gyönyörű környezetben. Abban is biztos vagyok, hogy ha jövőre visszatér a Rally Világbajnokság Horvátországba, akkor ismét ott leszünk, mert ez után semmit sem lehet őszintén élvezni. Képek: Farkas Brigitta További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!

Balassagyarmat Hétvezér utca 26. szám alá költözött a Pannónia Motorkerékpár Múzeum ahol sokkal tágasabb helyet kapott a kultikus kétkerekűekről készült bővített kiállítási anyag. A mai megnyitón 10 órától szeretettel várnak minden kedves érdeklődőt ami szabadtéren, a múzeum udvarán lesz megtartva, a rendezvény ezen területére korlátozás nem vonatkozik, nincs szükség semmilyen igazolványra. Kizárólag a múzeum belső helyiségeiben szükséges védettségi és személyi igazolvány felmutatása, illetve szájmaszk használata is kötelező.    További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!    

Összeütközött két személyautó az M7-es autópálya Letenye felé vezető oldalán, Balatonőszöd térségében, a 131-es kilométerszelvénynél. A nem sokkal éjfél után történt balesethez műszaki mentés céljából a siófoki hivatásos tűzoltókat riasztották, akik egy embert kiemeltek az egyik autóból, majd átadták őt a mentőknek. A beavatkozás ideje alatt az érintett útszakaszon egy sávon haladt a forgalom - írja a Katasztrófavédelem honlapja. További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!  

Klasszikus értelemben művelte a fotográfiát, valóban fénnyel ábrázolta a versenyeket. Amatőrként kezdte, szerény felszereléssel. Első kameráját kilencévesen, 1937-ben kapta, a keretes-keresős amerikai bakelit Univex géppel már akkoriban sem lehetett felvágni, de mint tudjuk, nem a kamera teszi a mestert. A kis Schwanner már akkor is elkapta a pillanatot, amint egy macska átugrik a kerítésen. Élete első publikált fotója az 1948-as Tihanyi motorversenyhez kötődik, tinédzserkorú kamerával dolgozott. Ráadásul az észak-balatoni parton zuhogott az eső, emiatt drága felszereléseiket féltő profi riporterek többsége kocsmában melegedett, kivéve a fiatal Schwannert, aki rendületlenül ázva fényképezett és mivelhogy csak neki volt futamképe, az övét vette meg az Autó című lap. Schwanner Endre első publiklát fotója az 1948-as tihanyi motorversenyről A kerítő pénztáros Az üzlet úgy jött össze, hogy Schwannerék Baross utcai háza melletti hentesüzlet ifjabbik tulajdonosa, Teifl Ferenc az FTC autó és motoros szakosztályának pénztárosa is volt, és rendszeresen elhívta fotózni Bandit a versenyekre, edzésekre. A fradis ajánlotta be az immár történelmi értékű képet a szaklapnak, mert hogy másnak nem volt fotója. Akkorban még nem lehetett leadni archív képet, mert  minden futamon eltérőek voltak a jelzések, így a kocsmázó fotóskollégák bukták az üzletet. Egy évvel később már bevezették a személyhez kötött állandó rajtszámokat, így már archív fotó is elment illusztrációnak. Rajtbíró Kesjár A tihanyi futamról készített kép volt az akkor húszéves Schwanner Endre első nyomtatásban megjelent fotója. A futamot egyébként Szalkay Béla nyerte, a rajtbíró idősebb Kesjár János motorversenyző volt. Schwanner Endre munka közben Fotó: Palotás Rezső Motor, zene Schwanner már gyerekkorában imádta a szerkezeteket, mindig megcsodálta a postaládákat ürítő oldalkocsis levélgyűjtő motorkerékpárokat, elektromos csomagszállítókat. Érettségi után textiltechnikusként dolgozott, majd 1950. januárjában besorozták a seregebe, ahol hat éven át katonáskodott. 1958-tól fotósként helyezkedett el, 1988. március 31-én ment nyugdíjba a Pallas Lap- és Könyvkiadó Vállalat Fotó Főosztályának vezetőjeként. 1966-ban a fotósok elitjével megalapította a Stúdió Nadart, közben folyamatosan fényképezett színházakban és koncerteken, de leginkább autó- és motorversenyeken. Zöldmáli verseny, 1949                        Fotó: Schwanner Endre A Macskaléptű Fényképezett Szvjatoszlav Richter és Oscar Peterson koncertjén, rendszeresen több színházban, ahol azért is kedvelték a színészek, mert szinte észre sem lehetett venni, amikor dolgozott. Így kapta a macskaléptű becenevet, ami elismerés volt a társulatok részéről. Nem véletlen, hogy sokszor csak öt hagytak a próbákon fényképezni. Benzingőzben, Laudával Igazi területe a versenypálya volt, ahol olykor villanyoszlopon csüngve fényképezett különleges teleobjektívekkel. Minden versenyző tisztelte, jó barátságban volt Kurucz Györggyel, Szabó Lászlóval és Cserkuti Lászlóval, akikkel halálukig tartották a kapcsolatot, születésnapjaikat együtt ünnepelték. Rég nincs köztünk már egyik sem, és most Schwanner Endre is a mennyei versenypályákra távozott. 93 éves volt, és egyedülálló életművet hagyott hátra. A magyar motoros és autós mezőny klasszisai mellett lencsevégre kapta a Népligetben Niki Laudát, aki akkoriban Formula V autóval versenyzett a nemzetközi futamon. Motorverseny, 1966, elől Szabó II. László      Fotó: Schwanner Endre Örök tisztelettel Megtisztelő volt, amikor meglátogathattam Bajcsy Zsilinszky úti otthonában. Első alkalommal, mielőtt beengedett volna függőfolyosóról nyíló lakásába, a budai panorámára mutatott és azt mondta: Látod, ott mindenütt voltak versenyek, a Szabadság hegyen, a Sváb hegyen, a Gugger hegyen, és a János hegyen is, meg szinte minden hétvégén, a vidéki lakótelepek körül. Mindenkinek segített, önzetlenül támogatta a fiatalokat, sokat tanultam tőle én is. 1967-ben felvették a Magyar Fotóművészek Szövetségébe, 1991-ig fotóriporterek nemzedékeit oktatta fotótechnika-elméletre a Magyar Újságírók Országos Szövetsége iskolájában. Több mint száz szakmai cikket írt. 1948-ban másfél havi fizetéséből vásárolta 1935-ös Kodak Regina gépét, később keletnémet, szovjet, majd 1963-tól japán technikával dolgozott, élete végéig hűséges volt a Nikonhoz, ilyet használt filmes és digitális korszakában. De ahogy mondta és bizonyította: Nem a kamera teszi a mestert, hanem a szem, a lélek és a szakmai alázat!   További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!