Előre bocsátom, hogy nem vagyok pszichológus, még önjelölt fajta sem. Ez egy véleménycikk, amolyan elgondolkodtató, vitaindító jelleggel. Sok kérdéssel, amelyeket, ha felteszünk önmagunknak, talán valami pozitív eredményre jutunk. A csodált türelem 1998-ban kaptam jogosítványt. Én apukámtól, aki korábban gépkocsivezető volt, mindig nagyon nyugodt és megfontolt vezetést láttam, természetesen és is ilyen kiegyensúlyozott és nyugodt szerettem volna lenni az utakon. Olyan méltóságteljesen vezette még a Zsigulinkat is, hogy nem igaz. Soha nem bólogattam mellette erősebb fékezés miatt, soha nem mentünk át piros lámpákon, soha nem parkoltunk tilosban. Betartotta a szabályokat, szerencsére mind a mai napig el is kerülte a baleseteket. Kopp-kopp… Egyszer egy lányt első randinkon vittem autóval, amikor egy szűk utcában már harmadjára próbált sikertelenül beparkolni egy autóstárs. Álltunk és vártunk, majd a lányból kifakadt a kérdés: hogy vagy képes még csak fel sem húzni magadat, én már régen anyáznék és dudálnék. Kérdem, miért, attól gyorsabban beparkol? A következő manőver már sikeres volt és mentünk tovább. Szabályok Sokan azért szegnek meg közlekedési szabályokat, mert nem értenek egyet velük. Vagy azt mondják: OK, a jogsivizsgán 30-cal megyek a táblánál és nagyon lassan érkezem a zebrához, de az „élet”-ben ez másképp van. Mások úgy gondolják, hogy túl sokáig kell várni egy adott szituációban, ha szabályos akarok lenni. Vagy, kicsit átlépem a záróvonalat, mert az előttem kanyarodó csak nem akar befordulni, én meg mindjárt megint pirosat kapok. Napestig lehetne sorolni a példákat, de térjünk vissza az eredeti kérdésfelvetéshez! Az üres hajó effektus Nagyon érdekes videó jött szembe velem a minap a közösségi médiában. A címe az volt, hogy az üres hajó effektus. Lényege pedig a következő: Képzeljük el, hogy egy hajóval megyünk át egy folyón, amikor megpillantunk egy másik hajót, ami egyenesen felént tart! Többször is rákiáltunk, hogy váltson irányt, de semmiféle reakció nem érkezik. Dühösek leszünk, kiabálni és átkozódni kezdünk.   De amikor a másik hajó közelebb ér, látjuk, hogy abban nem ül senki, teljesen üres. Ebben a pillanatban a haragunknak már nincs is többé céltáblája, nincs kire haragudnunk és azon nyomban el is tűnik. Azonnal! A videóban azt állítják, hogy ennek a történetnek a megértése az érzelmi problémáink 90%-át instant módon meg is oldja. A leggyakrabban ugyanis nem azért vagyunk mérgesek, ami éppen történik, hanem mert azt gondoljuk, hogy valaki ki akar szúrni velünk, bántani akar minket. Ezzel szemben, a valóságban az érzelmi reagálásainknak csak 10%-a származik a tényleges eseményekből. A másik 90% abból fakad, hogyan értelmezzük a dolgokat a gondolkodásmódunkban. Az élet minden pillanatban tartogat csalódottságra, vagy dühre okot adó eseményeket, más emberek pedig akaratlanul bántanak meg minket. Ha viszont mindig azt feltételezzük, hogy ezt direkt csinálják, könnyen dühbe jövünk. Nagy segítséget jelent, ha ezekben az esetekben a másik felet egy üres hajónak gondoljuk, ami csak éppen arra sodródik, ahol mi vagyunk. Értsük meg, hogy nem minden konfliktus származik rosszindulatú szándékokból! Ezek néha csak tudatlanságból, nem odafigyelésből, vagy rossz szokásokból erednek. Ezért amikor ilyen szituációba keveredünk, ezt átgondolva könnyedén átléphetünk a nehéz perceken. De hát akkor minek jön ki az utakra? Igen, szép-szép dolog az önmérséklet, a nyugalom magunkra erőltetése, ha valaki a képességek hiányában van, akkor miért jön ki az útra. A rossz szokásainak ne én lássam már a kárát, könyörgöm! Teljesen jogos ez a kérdésfelvetés, de e mögé is érdemes tenni egy kicsit eltérő látásmódot. Amíg fiatalok vagyunk és nagyon jól tudunk vezetni, jól tájékozódunk és Alonso-t megszégyenítő reakcióidővel oldunk meg minden szituációt, addig könnyű mondani, hogy mazsoláknak semmi keresnivalójuk nincs az úton. De tudnunk kell, hogy ez nem csak, hogy biztosan meg fog változni idővel, mondjuk azért, mert megöregszünk, hanem akár egyik percről a másikra is történhet velünk valami. (Ne történjen!) És akkor mi lesz? Nem megyünk ki az utcára, nehogy feltartsuk a sok Fittipaldit? Nem! Ugyanúgy el fogunk indulni. Mert közlekednie mindenkinek kell. Ki tudja miért megy lassan az előttünk lévő? A címet keresi, vagy eltévedt, esetleg rosszul van? Zerkovitz Dávid barátom, közlekedéspszichológus példája, hogy ha egy sapkás öregúr totyog előttünk 40-el, akkor arra mérgesek vagyunk, de ha egy túlméretes szállítmány, akkor inkább megértőek. A szitu ugyanaz, mint az üres hajóval, mindegy, hogy nincs kire mérgesnek lennünk, vagy tudjuk az okát a „bénázásnak”. És még valami: Képzeljünk el egy példát! Legyen megint a cikk elején említett szűk utca és a beállással bénázó sofőr, csak most gondoljuk hozzá, hogy már messziről kiszúrtuk édesanyánk kisautóját, közelebb érve pedig teljesen egyértelmű, hogy ő is vezet. Édesanyádra is rádudálnál? Cikkünk megjelenését a Generali Biztosító Zrt. támogatta. A Generali nem csak a káreseményeknél, de azok megelőzésében is partner!