Egykék maradtak, némelyik meg sem született és csak tervrajzon maradt meg, hogy évtizedekkel később megszülethessen makettként. Az építészek nem csak kockában gondolkodnak, a praktikusságot és költséghatékonyságot akkor sem tévesztik szem elől, ha átvándorolnak az autók világába, ahol örökzöld kihívás egyszerű és olcsó modelleket kreálni. De ez soha nem elég, mert a vevők szeretik a divatos és attraktív formákat. Talán ez a magyarázata, hogy több terv sem valósult meg. Három példa, három neves és sikeres építésztől, a Voiture Minimum, a Linea Diamante és a Kar-A-Sutra. Mindhárom mester egyszerű és olcsó modellt kreált, mindegyik lényege a kis alapterületen maximális helykihasználás, minimális költséggel. Le Corbusier, Giò Ponti és Mario Bellini mindkét műfajban eredetit alkotott. A Linea Diamante (Gyémánt vonal) a befolyásos olasz építész és ipari formatervező, Giò Ponti (1891-1979), a világ egyik legelegánsabb felhőkarcolójaként elismert, ikonikus 32 emeletes milánói Pirelli-torony és a Superleggera szék alkotója. A dizájnt először 1953-ban mutatták be 1:10 méretarányú modellként, de csak 65 évvel később, 2018-ban vált fizikai valósággá. Hatvanöt évbe telt, amíg Ponti Linea Diamantja előremutató vázlatából teljes értékű jármű lett, mert 1953-as elképzelése még túlságosan radikális volt. Az autó méretei nagyvonalú belső teret és tágas, ferdehátú csomagtartót tettek lehetővé. Ponti eredeti rajzai és 1:10 méretarányú modelljei azt mutatják, hogy a Linea Diamante-t az Alfa Romeo 1900 Berlina alvázára tervezte. A milánói székhelyű Carrozzeria Touringgal akart gyártási partnerséget kötni, amit elutasítottak, ezért a Fiathoz fordult a szubkompakt modell érdekében, de Torinóban is elutasították. 65 évet kellett várni, hogy a 2018-as Grand Basel kiállításon szerepelhessen az életnagyságú modell, melyet egy szakértői csapat kreált és amit az FCA Heritage igazgatója, az aktuális Fiat 500 atyja, Roberto Giolito vezetett. Együttműködött a Pirellivel és az Editoriale Domusszal, tükrözve történelmi kapcsolataikat Giò Ponti előrelátó koncepciójával. A Pirelli még korabeli, 1950-es évek eleji gumiabroncsokat is biztosított a megfelelő Alfa Romeo 1900 specifikációnak megfelelően, ezzel is tisztelegve az autó és alkotója előtt. Évtizedekkel később kelt életre a francia-svájci születésű Charles-Édouard Jeanneret műve, a mester 1928-ban rajzolta a Voiture Minimumot, majd Le Corbusier néven benevezte a francia Autómérnökök Szövetségének 1936-os pályázatára. A Société des Ingénieurs de l’Automobile (SIA) kiírásában olyan családi autó szerepelt, melynek előállítási költsége nem haladja meg a nyolcezer frankot. Az összeg alacsony volt, a kihívás nagy, több építész is pályázott. A legeredetibb autótervet Le Corbusier szignálta, méghozzá a „minimális méret, maximális funkcionalitás” szellemében. Az unokatestvérével, Pierre Jeanneret-tel együtt tervezett autó a Voiture Minimum nevet kapta, külseje a kor klasszikus megoldásai helyett áramvonalasabb és alaposan leegyszerűsített formát kapott, ez garantálta az olcsó gyártást és egyszerű javítást. Utasterében elől három ülés volt, hátul csak egyetlen oldalra fordított szék kapott helyet, ám ennek csővázát kempingággyá lehetett hajtogatni. Nyitható ívelt tetejéről az autóban utazók jó időben élvezhették a légáramlást. Az autó hossza 3750 mm szélessége és magassága is 1850 mm, méretben leginkább a Fiat Pandához hasonlítható, egyszerű ülésmegoldása a Citroën Kacsát idézte. Le Corbusier 1936-os áramvonalas koncepciója messze megelőzve korát, amit a később szélcsatorna-vizsgálatokon is bizonyított. Az autóról csak vázlatok maradtak, ám egy másik lelkes zseninek köszönhetően készült több színes vázlat és egy szobor is: az ItalDesign stúdió formatervezője, Giorgietto Giugiaro imádója volt az építész Le Corbusier művének és megépítette eredeti méretben. Az 1:1-es méretarányú fából készült darab először 1987-ben, a párizsi Pompidou Központban szerepelt Le Corbusier születésének századik évfordulójára rendezett kiállításán, majd a London Design Museum gyűjteményébe került. A zseniális autóról könyvet írt Antonio Amado, akinek Voiture Minimum – Le Corbusier and the Automobile című műve 2011-ben jelent meg a MIT Press kiadásában. Sokakat megihletett Le Corbusier: a Voiture Minimumhoz hasonlóan egyszerű lett az 1955-ös Chapuis-Dornier kisautó, melyet a párizsi szalonon is kiállítottak, ám a 4 hengeres, 3 literes motorral szerelt prototípus nem került sorozatgyártásra, de az ötlet nem halt meg, mert néhány évvel később ebből merítettek a német Zündapp Janus tervezői. A Citroën segített Mario Bellini építész álmának megvalósításában: az ötlete lényege a mobil közösségi tér. Az 1972-ben bemutatott Kar-A-Sutra koncepcióban szerepelt kisebb méretű tárgyalóbusz, családi egyterű, de a lényeg a szabadon alakítható tér. Lehet tárgyaló busz, lakókocsi, alkalmi hálóhely vagy teherautó. A hat méteres jármű magassága 123 és 213 cm között változtatható. A nagy felületű tető mozgatható, vagy gyorsan és szerszámok nélkül eltávolítható. További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!