A felvételen - amely az elkövető autójából készült - látható, ahogy az autós az egyik legforgalmasabb négysávos úton nagy sebességgel haladva járművével átlépi a záróvonalat; csikorgó gumikkal áttér a menetirány szerinti bal oldalra, csaknem ütközik a szemben szabályosan közlekedőkkel, majd visszatérve hatalmasat fékezve kerüli el, hogy nekihajtson az előtte haladónak. A videón látható a sofőr és hallható, amint a mellette ülő hol nevetve, hol pedig sikítozva kommentálja a történteket - írja az MTI.

Mivel a mai ember egyik fő önmeghatározó, önbemutató eszköze, az öltözködésén kívül, az autója, mi sem természetesebb, hogy sportos aurát teremteni sportos autóval lehet. Alig találni autót, amelynek reklámozásában ne szerepelne megunásig, sőt az émelyítőség határáig a „sportos” szó. Sportosan elegáns emelkedő övvonal, sportos kanyarvételi képességeket sejtető öblös sárvédő-toldatok és küszöbök, sportos erőt sugalló krómozott kipufogóvég alumínium sport-pedálsor, bőrbevonatú sportkormány és így tovább – bullshit az egész, semmi más. Olyan, mint anno a „szabódelta”, azaz a kajakos izmokat hazudóan szabott zakó. Fotók: Boros Jenő Ez persze nem a szegény autó hibája, hanem azoké, akik nevetségessé teszik. Hiszen az autó sportszer is lehet, már a motorizáció hajnalán versenyekkel próbálták eldönteni, hogy melyik típus a jobb. Mára különváltak a versenyautók, de azért bármelyik családi kocsival is lehet sportot űzni a vezetésből, kihozni a járgányból és pilótájából, amennyit az ésszerűség határain belül lehet. Jól elrajtolni, húzósan venni a kanyarokat, megtalálni a jó ívet, hallani, hogy él a motor, mennyei élvezet lehet a benzinnel beoltott embernek. Csakhogy van itt egy bökkenő. Milyen kocsit válasszon, aki ambicionálja a sportos vezetést? A kézenfekvő válasz az lenne, hogy sportkocsit. Igen ám, de azok olyan menetteljesítményekre képesek, amelyek jórész kihasználhatatlanok. Simán lehet vásárolni nem egy típust, amelynek sebességpotenciálját például a Hungaroringen sem lehet megközelíteni, egyszerűen, mert nem elég hosszú a célegyenes. A kanyarvételi határtartományuk annyira magas régióban van, hogy ha ott hibázik a pilóta, óriásit bukhat. Hiába bérelné ki valaki a pályát, messze elmaradna attól, amire a járműve képes lenne. Jómagam is jártam így, amikor a Ferrari 599-et vezettem Fioranóban: ha úgy vesszük, hogy egy Sebastain Vettel száz százalékig ki tudja autózni azt, ami ebben a bestiában rejlik, akkor egy gyári tesztpilóta bizonyára eljut 90-ig, egy pályanapokra nagyon sokat költő tulajdonos meg talán 80-ig. És én? Nem merek saccolni, de azt hiszem, hogy ha beszélni tudna az a Ferrari, akkor rám kiáltott volna: Na, mi lesz, gyerünk már! Neki az sétagalopp volt, ahogy én hajtani tudtam és mertem. És ha egy korszerű, középkategóriájú, de azért az átlagnál igényesebb családi kocsiba ül az ember? Az is megy 200 fölött, amivel ha egyszer bemérnek az autópályán, úgy kezelnek és büntetnek, mint egy bűnözőt, holott mind az útpályát, mind a járművet akkora sebességre tervezték. És a híres, sebességkorlátozás nélküli német autópályán mit lehet tenni elalvás ellen, mikor kétszáznál is csendes az utastér, meg sem rezdül a kocsi egy-egy sávváltáskor, és ha netán mégis, rögtön beavatkozik az ESP? Lehet piszkálgatni a rádiót, zenét hallgatni, mert iszonyúan unalmas az egész. Gyorsabbak vagyunk, mint nemrég egy versenyautó, de ebből annyit érzünk, mintha egy szupervonaton ülnénk, szórakozottan nézve, ahogy elmaradnak az autópálya belső sávjában száguldók, miközben ebéd és bor van előttünk az asztalkán. Innen nézve bizarrnak, nevetségesnek hat a szabályokkal korlátozott autósok „önmegvalósító” robogása. Mi lehet a kiút ebből a dilemmából? Nagyon egyszerű rátalálni: minél kevésbé sportos a kocsi, annál jobban kiélheti magát benne a sportot kereső autós! Akinek nincs, kibérelhet egy Trabantot vagy Ladát, és a Lepence – Pilisszentlászló szerpentinen megizzad a tenyere, ahogy nyivákoló gumikkal, erős karosszéria-dőléssel nyesi a kanyarokat, kuplunggal „aláfestve” kigyorsításokkor a gyengécske motornak, és a néhányadik fékezéstől bekalkulálva a fék túlmelegedéséből adódó hatáscsökkenést. Ilyen tapasztalatom is volt: egyszer a Vauxhall (az angol Opel) kivitt minket egy park forgalomtól elzárt aszfaltútjaira, és vezethettük a múzeumi autóikat, az ötvenes évekig visszamenőleg. Jön egy kanyar, megnézem: ezt simán beveszem 110-zel, de ez egy diagonál-abroncsos, ódon futóművű veterán, elég lesz 90 is, azaz mivel nagyon értékes múzeumi darab, és különben is jobbkormányos, régi szófához hasonló, bőrkárpitos első üléspaddal, amelyen ide-oda csúszkál az ember, inkább lefékezek 70-re. Épphogy megúsztam fejre állás nélkül… Abban a körben maximálisan sportoltunk én, és az autó is. Természetesen belátom, hogy nem mindenki és nem mindig bérelhet vagy kérhet kölcsön öreg autót, hogy ráérezhessen, milyen volt valaha az uralmunk alá hajtani egy csökönyös gépezetet. Van viszont egy lehetőség, amely mindig nyitva áll, és biztonságosabb a közúti hetvenkedésnél, ezenkívül kevesebbe kerül egy vaskos bírságnál: tessék gokart-pályára menni. Ott kihajtani egy rendes időeredményt – az sport! És ráadásul rengeteget is tanul közben a pilóta, amit az autójában is hasznosíthat majd. Készség-szinten begyakorolhatja, hogyan kell ellenkormányozni kifaroláskor, hogyan lehet végig „úsztatni” a gépet egy íven, amit a sportosan elegáns övvonalú és krómozott kipufogóvégű családi batárjával sohasem tehet meg, mert letiltja az ESP, és ha mégis kierőszakolja, annak nagyon rossz vége lehet. Szóval tessék csak sportos kocsit venni, ha valakinek az kell az egójához, de sportosan vezetni nem ajánlatos vele!

Az első információk szerint az ALSA társaság menetrend szerint közlekedő buszjárata a Gijón felé tartó autópályán nekiütközött egy épülő viadukt pillérjének, ami gyakorlatilag kettévágta a jármű elejét - írja az MTI. A La Sexta kereskedelmi televízió helyszíni tudósítója arról számolt be, hogy a balesetben a sofőr is életét veszítette. A baleset oka egyelőre ismeretlen.