Elcsúfított autólegendák, bukott autók, alaplista legcsúnyábbakról, amire mindig felkerül a Pontiac Aztec és a SangYong Rodius. Készültek korábban is ronda darabok. Az elvetemültség netovábbja, amikor egy csodás modell vevőkörét úgy akarják szélesíteni, hogy átalakítják, aztán arisztokratikusabb arccal és nemesebb jelvénnyel kínálják a piacon. A Britsh Motor Corporation többször is eljátszotta ezt Austin és Morris modellekkel. Ami sajnálatos, mert az eredmény nemcsak üzletileg, de formailag is katasztrofálisan végződött. Pedig jót akartak, amikor a népszerű popautóból arisztokratikusabb megjelenésűt faragtak. A klasszikus Miniből 5,8 millió készült az 1959-2000-es időszakban, a nemesített klónokból ennek csak alig egy százaléka, igaz, azokat jóval drágábban árulták, de nem ezért nem lettek népszerűek az Alec Issigonos klasszikusából faragott Riley Elf, Wolseley Hornet és Vanden Plas modellek. A britek mindig imádták a királyi megjelenést, a Noblesse oblige jegyében születtek a Bentleyket, Daimlereket utánzó, vagy inkább majmoló modellek, legtöbb természetesen a BMC alapokon. A Riley Elf és Wolseley Hornet miniket olyanoknak szánták, akiknek nem kellett nagyobb kocsi, de vágytak a luxusra és a csillogóbb megjelenésre. A sok krómnak köszönhetően ebben nem is csalódtak, hiszen mindkettő magán viselte a korszak luxuslimuzinjainak jellegzetes vonásait. A kedves és bumfordi Mini orrát alaposan átplasztikázták, hogy aztán ráoperáljanak egy hatalmas krómozott hűtőmaszkot, így már nagyobb és elegánsabb kocsinak látszott a visszapillantó tükörben, de ha leelőzött, akkor kiábrándító volt a valóság... Megnövelt hátsó csomagtartóját a kornak megfelelően két fecskefarkú sárvédő fogta közre. Igaz, az utastérben alap volt a miniknél egyébkét extrának számító és feláras fűtés-szellőzés, a padlót szőnyeg borította, a puritán műszerfalat faborítás díszítette. Mindez elég volt a magasabb listaárhoz, de kevés volt a piaci sikerhez: 1961-től 1969-ig közel hatvanezer kelt el az urizáló Minikből. Mert a nemesség, vagy a név csak a megjelenésre kötelezett, a darabszámra nem. Hasonló ötletre született a legsikertelenebb Ford származék, mely inkább szégyent hozott a márka névadójára, akit többszörösen is rosszul érintett az amerikai cég zsákutcás fejlesztése. Az autótörténet legnagyobb és legköltségesebb bukása volt az Edsel, melyet fiatalon elhunyt fia emlékére fejlesztetett Henry Ford. A kocsit a legnagyobb titokban tartották a premierig, reklám-kampányára dollármilliókat költöttek, ám az első és egyben utolsó Edsel modell csúfosan megbukott. Pedig dizájnban és technikában is mindent bedobott a Roy A. Brovn főtervező által irányított csapat. Az egyedi hűtőrács messziről felismerhetővé tette a modellt, melynek vezetője kormányagyba épített Teletouch gombokkal működtethette az automata sebességváltót. Az orr-rész leginkább a Pontiacok homokórás fazonú hűtőjére emlékeztetett. A hétféle Edsel modell Ford és Mercury alapokra épült, a karosszériákat akár háromféle színárnyalatúra fényezték. A Bermuda és Villager Station Wagon hat- és kilencszemélyes változatban készült, de nem volt szűkös a kétajtós Rounup sem. Nagy titoktartás előzte meg a premiert, az első piacra szánt autók 1957. július 15-én gördültek le a szalagról. Néhány hét alatt hétféle modellt szállítottak ki a szalonokba, ám felfokozott érdeklődés hamar lelohadt, mert a vetélytársaknál drágább és igénytelenebb kidolgozású autó nem fogyott. Az első félévben még 45 ezer, teljes gyártási ciklusának három év alatt összesen kétszázezernél kevesebb Edsel készült, de 1960-ig csak 63 ezret sikerült eladni. Az utolsó évben már csak 2845 darabot gyártottak. További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!