Európa északi vidékén, a svédek földje mindig is gyéren lakott, óriási terület volt, hosszan tartó, szigorú téllel, és a hűvös nyáron is korlátozott mezőgazdasági lehetőségekkel. Lakói ezer év óta a mostoha viszonyok között fenntartható élet mintáját mutatták fel. Az anno Európát Angliától Bizáncig végigfosztogató, államokat alapító, Izlandot, Amerikát felfedező vikingek merész utazásaikhoz vitorlával, evezőkkel hajtott hosszúhajókat használtak, a szárazföldön lóval szántottak, fuvaroztak, izomerejükkel gürcöltek, fával tüzeltek. Miközben a lappföldi számi népcsoport szánhúzó és teherhordó rénszarvasokat tenyésztett, télen is sátorban táborozott, kis tűz körül kuporogva. Mindez így maradhatott volna az idők végezetéig – ha nem jön be egy nagy fordulat. De bejött: a technikai forradalom, az automobilizmus, a gépesítés. Híres márka lett a Saab, a Volvo, teherautó-nagyhatalommá tette az országot a Scania és a Volvo, a poros utakra aszfaltburkolat került, és ahogy jóléti államhoz illik, mindenki autóval járt. Fatüzelés? Igen, de már csak szaunában, illetve hangulati elemként kandallóban. Hiszen vannak vízerőművek, lehet olajat, gázt importálni, elektromos árammal fűtünk, és kiváltani a fizikai munkát. Nincsenek pontos számítások, de megsaccolhatjuk, hányszorosára nőtt az energiaigény, a legelésző, illetve szénán tartott (közvetett napenergia-kihasználás) állatok, a néhány vízimalom, az önmagától megújuló erdei faállomány és a munkába beleadott testi erő idejéhez képest, napjainkig, amikor a tízmilliós lakosság ötmillió személygépkocsit tart. Nagy, öntudatos, büszke léptekkel, vidáman meneteltek be a svédek az energiacsapdába, az importfüggőségbe, a kiszolgáltatottságba. A nagyfokú motorizáció következményeként jelentős a szénhidrogén-importjuk, súlyosan érinti az országot, hogy 80 dollár fölé emelkedett a Brent típusú nyersolaj ára. Ezen csak nevethetnének a fenntarthatóság mámorában élő, és jelentős szubvenciókat élvező villanyautó-vásárlók. De mostanában arcukra fagy a mosoly, mert nagyot ugrottak az energiaárak, különösen az áramé, amit erősen megérez a lakosság. Sok cég reagál a termelés csökkentésével és munkavállalók elbocsátásával. Annak ellenére van ez így, hogy az északi királyságé az EU egyik legzöldebb villamosenergia-mixe, ahol a víz-, az atom- és a szélenergia dominál, tehát annak ellenére sincs áramhiány az országban, hogy nemrég leállt a karlshamni fűtőolaj-erőmű. Mikor lesznek kénytelenek korlátozni, vagy akár elengedni elektromos autójuk használatát, ha a töltőoszlopoknál jóval többet kell fizetni, mint a szintén árakat emelő benzinkútnál? Nagy dilemma, hogy a hagyományos- vagy az elektromobilitást válassza az előretekintő autóvásárló? Lehetne vállat vonni minderre – mi közünk a nálunk sokkal magasabb életszínvonalon élő svédek problémájához? Az, hogy nálunk is bekövetkezhetnek hasonló nehézségek. Hiszen mi is nagyságrendekkel több energiát használunk, mint hazánkban élő eleink, nagyobb házakat fűtünk magasabb hőfokra, autón járunk, jócskán megnőttek komfortigényeink. Szénhidrogénekből teljes mértékben importra szorulunk, kiszolgáltatva például a földgáz jelentős megdrágulásának és az olajár globális emelkedésének. Még elektromos áramot is vásárolunk külföldről, holott van atomerőművünk. Mennyivel jobb nekünk, mint a gazdasági öngyilkosságot végrehajtó németeknek, akik épp most állítanak le megmaradt hat atomerőművük közül hármat, óriási költséggel, hogy a Nap és a szél energiájára bízzák magukat. Csak nehogy előálljon az EU azzal, hogy ugyan nem többséggel megszavazott, hanem csak simán kihirdetett „európai érték” az atomerőművek elbontása, és aki nem áll be a sorba, azt szankcionálják. Ha kiirthatják a benzines és dízelmotoros autókat, megtehetik akár ezt is. Ha nem külföldre tekintgetünk, hanem magunkba nézünk, be kell látni, hogy függőségeink elsődleges oka az országunk természetes adottságaihoz képest túlzott energiaigényünk, amely energiaválsággal fenyeget. Persze nemcsak mi állunk így, hanem globális a jelenség, de ez nem vigasz, sem nem old meg semmit. Hogyan tudnánk mérsékelni energiaínségünket? Például a kedvtelési autózás visszafogásával – ide sorolva nemcsak a szabadidős kirándulásokat, balatoni nyaralóba járást, hanem a munkába közlekedést is, ha kiváltható lenne közösségi járművekkel. Kis teljesítményű, csekély fogyasztású kocsikat vásárolni, rövidebb-hosszabb időre, vagy végleg elengedni az autótartást. Jobb az ilyesmit önként, átgondolva, tervszerűen meglépni, mint egy hirtelen bekövetkezett helyzetben katasztrófaként elviselni. Nem vagyok annyira naiv, hogy komoly hatást várjak e cikktől, illetve józan önkorlátozásra intő írásaimtól. Az emberi hajlamok éppen ellenkező irányba mutatnak, mindenki a ténylegesen szükségesnél többet, jobbat, csillogóbbat akar. Erre ösztönöz a marketing, a reklám, a média és a többség példája. Pedig csupán két választásunk van: vagy ésszerű belátásból húzzuk összébb magunkat, vagy valamikor, nem túl távoli jövőben, rákényszerülünk. Végső soron az a nagy kérdés, hogy energiaválság, vagy életmódválság van? Válaszolja meg mindenki magának!