A szervezet adatai szerint júniusban 1,65 millió új autót értékesítettek az ázsiai országban, 2,9 százalékkal többet májushoz képest. Éves összevetésben az értékesítés 6,5 százalékkal csökkent. A CPCA számításai szerint az idei első hat hónapban 7,7 millió új autót adtak el Kínában, ami 22,5 százalékkal elmarad a tavalyi azonos időszakhoz viszonyítva. Kínában tavaly már a második egymást követő évben csökkentek az autóeladások, 21,4 millió autót értékesítettek, 9,6 százalékkal kevesebbet a 2018. évinél, részben a gazdasági növekedés lassulása miatt. 

A 107 éve alapított brit cég a napokban azt közölte, hogy az adózás előtti vesztesége 227 millió font volt, az egy évvel korábbi 80 millió font mínusz után. A cég bevétele mintegy kétharmadával, 146 millió fontra esett. A tavalyi egész évben a vesztesége 104 millió fontot tett ki. Az 1913-ban alapított Aston Martin részvényeivel 2018 októberében indult meg a kereskedés a londoni tőzsdén. Akkor a részvény ára 19 font volt, de azóta jelentősen csökkent, a hét közepén már csak 54 pennyt ért. 

Az Út a vadonban című regény, és az abból készült film Christopher McCandlessről szólt, akinek élete az alaszkai vadonban ért véget, maradványait a Denali Nemzeti Park egy ösvényénél álló buszban találták meg. A buszt hatvan éve útépítő munkások hagyták hátra, azóta a környéken túrázók menedékéül szolgált. A 2007-ben bemutatott film rendezője és a forgatókönyvíró Sean Penn volt, a főszerepet Emile Hirsch alakította. Az 1940-es években készült busz Jon Krakauer regényének 1996-os megjelenése óta vonzotta a rajongókat, a film bemutatása után pedig ismét sokan akarták felkeresni a zarándokhelyet. Az eltelt évek során több százan kirándultak el a buszhoz, ahol a megáradt Teklanika folyó miatt csapdába került 24 éves McCandless 114 napot töltött, mielőtt 1992-ben éhenhalt volna. A kirándulók közül azonban sokan kerültek bajba a vadonban, számos esetben kellett mentést szervezni, és ketten életüket vesztették a veszélyes vidéken. A múzeum azt is vállalta, hogy mindazokról megemlékezik kiállításán, akik elzarándokoltak a legközelebbi várostól, Healytől 40 kilométerre lévő buszhoz, hogy leróják tiszteletüket a fiatalon elhunyt McCandless előtt, aki naplót vezetett megpróbáltatásairól és élete utolsó napjairól.  

Idén június 11-én volt pontosan 125 éve annak, hogy egy csapat bátor ember felsorakozott a világ legelső dokumentált autóversenyének párizsi rajtjánál. A versenyzőknek négy nap állt rendelkezésükre, hogy megtegyék a Bordeaux-ba, majd onnan ismét a francia fővárosba vezető mintegy ezer kilométeres távot. A világ azóta is június közepén üli a motorsport legnagyobb ünnepét, bár egészen más okból: hagyományosan ekkoriban rendezik ugyanis meg az idén 97 éves Le Mans-i 24 órás versenyt. Itt egyetlen nap alatt több mint ötezer kilométert tesznek meg a leggyorsabb csapatok – az eltérés jól mutatja, mennyit fejlődött a technológia a kezdetek óta. Egyetlen autómárka sem szimbolizálja látványosabban ezt a fejlődést, mint a Peugeot, amely már a világ legelső autóversenyén képviseltette magát, méghozzá diadalmasan: az aranyérmet a Peugeot-nak adták át. Amikor 1895-ben kiírták a Párizs és Bordeaux közötti, oda-vissza 1178 kilométeres távon zajló futamot, arra az egyik legnagyobb francia textilipari dinasztia sarja, az akkor 43 éves Paul Koechlin is benevezett. Nem is volt kérdéses számára, hogy milyen automobilt választ a hivatalos szabályrendszerrel megrendezett versenyre: a modern Peugeot márka jogelődje, a Les fils de Peugeot frères vállalat által gyártott Type 7 automobilnak ugyanis már egy évvel korábban koszorút akasztottak a fényszórójára. A 3,7 lóerős motorral szerelt, akár 20 km/óra sebességre is képes Peugeot modell azon az 1894-es, 126 kilométeres futamon lett az első – Auguste Doriot-val a kormányrúdnál –, amelyet az automobil népszerűsítésére szolgáló, több napos kiállítás és bemutató keretében szerveztek. Koechlin nem is csalódott: a Type 7 1895-ben is győzni tudott, bár harmadikként ért célba. Kiderült ugyanis, hogy a két leggyorsabb versenyző autója nem felelt meg a versenykiírásnak, így eredményüket érvénytelenítették. Bár a verseny 1178 kilométeres távját nem egészen 60 óra alatt teljesítő Paul Koechlin volt a nap (pontosabban két és fél nap) hőse, nem ő, hanem Auguste Doriot számított az évtized legsikeresebb pilótájának: miután 1891-ben ötnapos, 2100 kilométeres expedícióra vállalkozott, egészen a századfordulóig rendszeresen részt vett különböző autóversenyeken – mindvégig Peugeot járművekkel. A márka tehát korai motorsport-dicsőségtől övezve lépett be a huszadik századba, és nem is veszített lendületéből. A Lion Peugeot (a cégalapító Armand Peugeot unokaöccsei: Robert, Pierre és Jules Peugeot által alapított autógyártó vállalkozás; a két családi cég 1910-ben összeolvad, létrehozva a ma ismert vállalat elődjét) innovatív, extrém hosszú löketű két- és négyhengeres motorokkal aknázta ki maximálisan a Coupe des Voiturettes versenyszéria szabálykönyvében foglalt műszaki előírásokat. A márka 1909-ben, majd 1913-ban is megnyerte a francia nemzeti bajnokságot. Időközben a Peugeot mérnökei egy teljesen más konstrukción is dolgoztak: a kettős felülfekvő vezérműtengellyel szerelt, soros négyhengeres, 16 szelepes motorok nem csupán az 1912-es és 1913-as francia nagydíjon nem találtak legyőzőre:  a Peugeot fordulatszámot kedvelő motorjaival szerelt versenyautók 1912 és 1919 között három alkalommal győztek az Indianapolisi 500 mérföldes versenyen. Ennek kapcsán egy újabb világelsőséget is bezsebelt a Peugeot: Jules Goux gyári pilóta volt az első nem amerikai versenyző, aki győzni tudott a 200 körös futamon; átlagsebessége meghaladta a 122 km/órát! A világháborúk közötti években, majd a második világégést követő időszakban a Peugeot a személyautók fejlesztésére és gyártására összpontosított, máig emlékezetes modellekkel hódítva meg a nyugati világot, Ausztráliától egészen Észak-Amerikáig. Ahogy a béke és a gazdaság stabilizálódásával a motorsport magára talált, úgy bizonyultak kiváló versenyautó-alapnak a Peugeot igényes futóművel szerelt, rendkívül strapabíró családi autói. Az 1960-as években a Peugeot 404-ből kifejlesztett túraversenyautó négyszer is győzni tudott az embert és gépet próbáló kelet-afrikai Szafari-ralin. Hagyatékát utódja, az 504-es méltó módon vitte tovább: a hetvenes években két-két alkalommal győzött a Szafari-, illetve Marokkó-ralin, ötször pedig az Elefántcsontpart-ralin (1977 előtt Bandana-rali).  A francia márka a korszak egyik legelismertebb sivatagi tereprali-szakértőjévé vált. Ahogy változott a motorsport fókusza, úgy járt mindig egy lépéssel a konkurencia előtt a Peugeot. A terep-túraversenyek átadták a helyüket a gyorsasági szakaszokkal tűzdelt raliknak, a rendíthetetlenül stabil 504-es helyébe pedig egy sikeres tűzgolyó: a Peugeot 205 T16 lépett. A B-csoportos raliautók rövid, de annál intenzívebb aranykorának meghatározó autója több mint 400 lóerős turbómotorral és kiváló vezethetőséggel iskolázta le a konkurenciát, 1984 és 1986 között tizenhat raligyőzelmet, illetve két világbajnoki címet hozva a márkának. Amikor pedig az FIA betiltotta a B-csoportot, az autó némi elkerülhetetlen módosítás után ott folytatta, ahol a Peugeot 504-es abbahagyta: 1987-ben elsőként ért célba a világ legkíméletlenebb terepraliján, a Párizs-Dakaron, amit aztán 1990-ben a Peugeot 405 T16 ismételt meg. Ahogy a Peugeot 205 T16 képes volt két homlokegyenest eltérő műfajban maradandót alkotni, úgy írta be magát a 405 T16 a motorsport történelemkönyvének két kötetébe is: az autó 1988-ban és 1989-ben is abszolút győzelmet tudott elérni a világ legnevezetesebb hegyi felfutó versenyén: az észak-amerikai Sziklás-hegység egyik legmagasabb csúcsára felvezető Pikes Peak International Hill Climb futamon. Másfél évtizeddel később aztán minden korábbi pályacsúcsot megdöntve szerezte meg harmadik Pikes Peak-i győzelmét a márka egy különlegesen felkészített 208 T16 (no meg a zseniális Sebastien Loeb) révén. A kilencvenes években vadonatúj kihívást keresett és talált a Peugeot motorsport-részlege. 1992-ben elsőként tudtak győzni a hosszú távú autóversenyzés legfontosabb futamán, a Le Mans-i 24 óráson; a diadalt egy évre rá megismételték, 1994-ben pedig a kétszeres bajnok Peugeot 905 3,5 literes, tízhengeres motorját felhasználva a Forma-1-ben debütált a márka. A pályaversenyzés a 2000-es években is fontos oszlopa maradt a márka sporttevékenységeinek. A forradalmian újszerű, dízelmotoros Peugeot 908 2007 és 2010 között négyszer is győzni tudott a Le Mans-i 24 órás futamon. A Peugeot 908 egyeduralkodó volt a későbbi WEC hosszú távú világbajnokság elődjén, a mindössze két évet megért nemzetközi Le Mans kupán: a két évad tíz futamából nyolcat nyert meg, és mindkét évben bajnok lett a francia csapat. Időközben néhány év erejére régi szerelméhez: a rali világbajnoksághoz is visszatért a Peugeot. A Peugeot 206 WRC 2000 és 2002 között két egyéni és három konstruktőri világbajnoki címet szerzett meg. 2005 után a ralisport más szériáiban próbált és talált szerencsét. A Peugeot 207 S2000-est 2009-ben az interkontinentális ralibajnokság királyává koronázták, 2015-ben a ralikrossz világbajnokságon ért el bajnoki címet a Peugeot 208 WRX. Ezután a márka 1987-es és 1990-es győzelmére rákontrázva három Dakar-elsőség következett (2016: Peugeot 2008DKR, 2017és 2018: Peugeot 3008DKR). Most, az új évtized hajnalán ismét megújulni készül a Peugeot motorsport-részlege; az új korszakban már a részben és teljesen elektromos versenyautók játsszák majd a főszerepet. Hogy milyen eredménnyel, az legkésőbb 2022-ben kiderül, amikor a Peugeot a Le Mans-i 24 órás vadonatúj szabályrendszeréhez igazodva egy 1000 lóerős, hibrid versenyautóval tér vissza a motorsport legnagyobb ünnepségére. Egy dolog már biztos: a rajongók mindenképpen profitálni fognak a WEC bajnokság új kiírásából, hiszen a versenyautóból közel azonos megjelenésű és technikájú homologizációs példányt kell majd készítenie a Peugeot-nak, így – ahogy a Peugeot 205 T16 idején – ismét lesz közútra szelídített versenyautója a márkának. Illusztrációk: Peugeot, Franciaország Nemzeti Könyvtára, europeana.eu, wikimedia.org