Bár ebben a rovatban általában azon igyekszünk, hogy jobban rávilágítsunk valami autózással, közlekedéssel kapcsolatos dologra, most nem segítünk megérteni semmit, hanem egy kis autós pszichológia következik. Sok szó esik mostanában arról, hogy az érzelmek kivesznek az autózásból. Most nem a hétköznapi közlekedésre gondolunk elsősorban, hiszen a város utcáin nem kevés érzelemmel találkozunk, hanem járművekhez való személyes kötődésről. Régen minden más/jobb volt Elnézést az elcsépelt frázisért, de 38 évesen már sokszor gondolok nosztalgiával kisgyerekkorom idejére, amikor Magyarországon még (majdnem) mindenkinek egyforma autója volt. Trabantok, Wartburgok, Zsigulik és a többi KGST gyártmány alkotta a hazai flotta 95%-át. Csak nyaranta, a zamárdi vállalati üdülőben töltött két hét alatt volt szerencsénk a szálloda parkolójában Audi 80-ast, 124-es Mercit, sok Opel és egyéb nyugati autót látni. Nem szeretném letagadni, megvetendő vággyal néztem a nyugati autókat, pedig akkor még se híre se hamva nem volt a rendszerváltozásnak és annak, hogy egy idő után mi is hozzájuthatunk egy nyugati autóhoz. Éles kontraszt A 2105-ös Ladánk mellett egy áramvonalas Audi olyan csodának számított akkoriban, hogy egyenként mentünk a német rendszámos autók mellé, és lábujjhegyen állva, az ablakokat kis kezeinkkel beárnyékolva lestük, „mennyi van beleírva”? Amikor 1991-ben Amerikában élő rokonunk Müchenben kibérelt és hazajött egy Audi 80-assal, csak ámultam és bámultam. Akkor nem értettem, hogy miért, csak láttam, hogy a nekünk megadatott típusok mennyivel rosszabbak, mint nyugati társaik. Minél többet néztem ezeket az autókat, annál nagyobb lett a vágy, hogy egyszer én (illetve hát a családom) is hasonló minőségben utazhassunk. Az Audi 80 (B3) műszerfala Ami egy Ladában sok, az egy Opelben nem Emlékszem, hogy ha egy KGST autóban 60-70 ezer kilométer volt, akkor már elhasználtnak számított. A legtöbb keleti kocsiban csak 5 helyiértékű futásteljesítmény számláló volt, amiből én – nem minden humorérzék nélkül – arra következtettem, hogy nem is nagyon számítottak arra, hogy ennél többre képes lesz a gyártmány. Amikor 1994-ben szüleimet megtalálták, hogy lenne egy eladó Opel Vectra, végre megcsillant a reménysugár. A svájci import autó km-órája 99.000 km körül mutatott, amikor a kőbányai Kada utca egyik magánházának garázsában megtekintettük a kocsit. Elöljáróban csak annyit mondtak róla, hogy kétliteres motorja és automataváltója van és hogy „csau” színű… Én is jövök Boros Jenő korábban alaposan kifaggatott, neki vallottam először a gyermekkoromat meghatározó autós élményekről. Többek között a bejáratáson apámnál lévő W124 230E Mercedes-ről, aminek a képe annyira a retinámba égett, hogy a mai napig is tisztán látom lelki szemeimmel, ahogy apám beáll vele a lakótelepi parkolóba. Mindig mindenben részt vettem, amikor autózni lehetett. A családi Lada mellett állva 8 éves forma kisfiúként Listám volt az autókról, amikben életemben akár csak 1 percig is ülhettem, később külön lista azokról, amiket vezettem. Amikor a Ladával kimentünk Kőbányára, tűkön ülve vártam, hogy odaérjünk. Kinyílt a garázsajtó és bent állt (számomra) a csoda. Íme a Vectra Emlékszem, hogy tátott szájjal néztem az autót. Az a csau szín tulajdonképpen egy bordó metál fényezés volt, nagyon szép. Plüss szövet ülések, áramvonalas forma, gyári rádió, ergonómikus(!) kialakítás mindenhol. Igen, ki kell emelni az ergonómiát, hiszen, bár a Ladánkban már itt-ott felütötte a fejét a praktikum és a kényelem, de a Vectra nyomába sem léphetett volna. A családi Opel Vectra 2.0 GL az épülő hétvégi ház udvarán 1994-ben A kétliteres 115 lóerős motor éppen kétszer olyan erős volt, mint a mi autónk és hát, hogy automataváltós, hát olyat addig még csak nem is láttunk. (Még az említett Merci is kézváltós volt.) Emlékszem, amikor apa beszállt csak ennyi mondott: Ez tényleg automata. Mai szemmel Tehát adott volt egészen véletlenül éppen 99.000 km-es, svájci autó. Valami eldugott mélygarázsban néztük meg. A részletekre nem emlékszem, de azt hiszem 800.000 Ft-ba került akkor, a szüleim hitelt is vettek fel. A kocsiban nem volt klíma, kézzel kellett tekerni az ablakokat, tulajdonképpen a váltóján kívül a tetőablak volt extra, de azt is kézzel kellett tekerni. Fényezetlen vészhárítók, kilincsek és visszapillantó tükör házak. Még ködfényszórója sem volt, pedig ezek a felszereltségek már akkor is elérhetők voltak. Egy magasabb felszereltségű (CD) A-Vectra katalógusképe: elfogult vagyok, de nekem még ma is tetszik Így visszanézve ordít róla, hogy átverés, tekert km-órával és mint később kiderült váltóhibával. Igen, mert főleg meleg időben egyenletes tempó mellett is rángatott a kocsi. Soha nem jöttek rá, mi baja van, amíg nálunk volt, időről időre visszatért a hibajelenség. És mégis… …minden nyűg ellenére az egész család mérhetetlenül boldog volt, hogy az EKT-011 rendszámú, 3 éves nagy Opel a miénk. Nekünk ez maga volt a csoda! Egy Váci úti márkaszervizben átvizsgálták a vételt követően, de a munkafelvevő csak annyit mondott apámnak: Uram, ezzel csak menni kell. És szerettük az autót! Még abban az évben elmentünk vele az olasz tengerpartra, amit még kétszer ismételtünk meg. Nagyon menő volt, mert ’94-ben egy ilyen felső középkategóriás verda nem volt még megszokott. Dédelgettük, fotózgattuk, büszkék voltunk rá. Mindenki készített képet az új szerzeménnyel Közhely, de igaz, hogy amire hosszú időn át vágyik az ember, tervezgeti, gyűjtöget rá, azt végül, amikor megvan, sokkal nagyobb becsben is tartja. Így voltunk mi a Vectra-val, és így vagyunk azóta minden autónkkal. Végleg kivész ez a mentalitás? Én szomorúan tapasztalom, hogy manapság már egyre kevésbé van meg az efféle tisztelet a „gép” iránt. Persze eltelt az a 25 év. Ma már nem akkora „flash”, hogy autózunk, mint apáink korában, ahol még szempont volt a pályaválasztásnál, hogy lehet-e ott kocsit vezetni. Prémiumból kommersz lett az autózás, hiszen viszonylag könnyű hozzájutni az élményhez. Talán természetes a jelenség, de attól még nem tetszik. Sokkal jobban örülnék, ha visszatalálnánk ahhoz a mentalitáshoz, hogy amit az autónak adunk, azt kapjuk vissza. Egy jól karbantartott kocsi nem fog otthagyni az út szélén. Szeretném, ha – akár az írásaim alapján – jobban figyelnének az emberek az autójukra és például nem addig hallgatnák a furcsa hangot a futómű felől, amíg eltörik a gömbfej, ha nem mindig a „majd holnap kicserélem” lenne a válasz a kiégett izzókra, ha elvinnék a szervizbe az erősen füstölő autókat és így tovább. Édesapám a Vectraban, amikor 1998-ban eladta egy újpesti autókereskedőnek Tudom, igen, ez alapvetően pénzkérdés is, de könyörgöm: ezelőtt 25 évvel nem az volt? Akkor még azért nem jártunk nyugati autókkal, mert nem tellett rá. Én azt mondom: ha nem tudjuk egyrészt az üzemben tartási szabályoknak, másrészt az autó méltóságának megfelelően tartani az autót, akkor inkább ne tartsuk, illetve tartsunk fenn egy kisebb autót, de az legyen pöpec. Ez autótulajdonosként kötelességünk, autót szerető emberként pedig elvárás magunkkal szemben! Utóirat Érdekesség, hogy sok évvel azután, hogy szüleim eladták a kocsit, a városban autózva észrevettem az autót, amit éppen az új tulajdonosa szerelgetett. Megálltam, megszólítottam és kiderült frissen vette a kocsit váltóhibával, de állítólag csak egy biztosítékot kellett kicserélni és ment is. Évekig láttam a környéken a Vectra-t, később is beszéltem a tulajjal. Elmondta, hogy aztóa motort és váltót is cserélt benne. A központi adatnyilvántartó szerint a Vectra-t 2012-ben, vagyis 22 évesen ideiglenesen kivonták a forgalomból, úgy néz ki elfelejtették visszahelyezni, tehát szegénykémnek az elmúlás méltósága sem adatott meg…A lekérdezésben manuális váltó szerepel. Hogy ez elírás, vagy valaki kéziváltóssá alakította az idők során, soha nem kiderülni.