autósport
Dakar: Szelence és szerencsepatkó
2013.12.30.
Szalay Balázsnak és Bunkoczi Lászlónak a rajt elõtti napon még gondja volt rá, hogy az összes „varázserõvel bíró” ajándék, amelyet a barátoktól, családtagoktól kaptak, bekerüljön a versenyautóba. Amikor ezzel megvoltak, felragasztották a családi képeket az ajtó belsõ oldalára (ez mindig segít, ha már kilátástalannak tûnik a helyzet), és a maguk részérõl felkészültek az indulásra.
„Talán már senki számára sem titok, hogy mennyire babonás vagyok – mosolygott Szalay Balázs, miközben a tenyerén mutatta az aprócska, kutyust, amelyet kislánya, Laura adott neki, hogy vigyázzon rá. – A barátaim kijöttek a Hõsök terére elbúcsúztatni minket, fõiskolás évfolyamtársam, Domonkos Miki egy szelencét hozott Nepálból, hogy megóvjon minket a Szaharában, míg Horváth Gábortól egy szerencsepatkót kaptam. Õk ketten egyébként végigkísérték a pályafutásomat: Miki volt az, aki a legelsõ Dakarom rajtjára elvontatta a versenyautót, s mindketten ott voltak Kairóban, amikor 2000-ben elõször sikerült célba érnem a viadalon. Nagyon örültem, hogy most is eljöttek.”
Az autó állandó amulettje (a Rabombán nevû vitorláshajó plakettje – a felesége nagypapájának ajándéka –, amely a kezdetektõl benne van Szalay összes versenyautójában) tehát „segítõtársakat” kapott, s bár Bunkoczi szerint rég rossz lenne, ha ezekben kellene bízniuk a Szaharában, abban õ is egyetértett: ártani nem árthatnak. Fõleg, hogy nemcsak a pilóta, a navigátor is meglehetõsen babonás. Ugyanazt a két órát hordja évek óta, a régi navigátortáskájától csak akkor volt hajlandó megválni, amikor a szabó már nem tudott mit mihez varrni, s a térde magasságában a bukócsõre szíjazott motkány is jó bizonyíték erre. A gyerekek képét õ is kiragasztotta az ajtóra, sõt, pilótájának is segédkezett.
Sosem lehet tudni...
- A hozzászóláshoz be kell jelentkezni
További cikkeink a témában
Az oldal fő támogatója
