Sokan vártak rám a Merkúrnál és akkor is, amikor először beindultam. Péntek volt, tizenharmadika, és hogy még cifrább legyen,13 óra. Izgultam, mert nagy emberek álltak a sor végén, az egyik a tengerentúlról érkezett, a másik a parlamentből: őseim amerikai főnöke és a magyar miniszterelnök. Vidáman fogadtak, aztán kipróbálták, hogy jól megyek-e. Nem voltam babonás, és bíztam magamban, meg azokban a munkásokban, akik összeraktak. Amikor a ceremónián Antall József elfordította a kulcsot, motorom azonnal felpörgött és a gyártósorról átgurultunk az ünneplők közé, ahol a miniszterelnök olyasmiket mondott, hogy a "magyarok velem beléptek a személyautó korszakba és bekapcsolódtak a világgazdaság vérkeringésébe." Készül az újkori magyar családi autó   Fotó: Boros jenő Biztos rajt Minden klappolt, pedig egy új gyárban egy olyan újszülöttnél, mint én, előfordulhatnak hibák, pláne egy olyan országban, ahol évtizedeken át nem volt személyautó-gyártás. Nem tudom, hogy bírták ki nélküle, hiszen 1992-ben tízmilliónyi ember vágyott olyan közlekedési eszközre, mely a szabad mobilitást adhatja. Eddig csak a szentgotthárdi csarnokot láttam, azt is csak belülről, de most majd megismerkedek Magyarországgal, ahol állítólag még mindig dúl az autóínség. Fura dolog ez elképzelni, mert ahol engem terveztek, ott utánadobták az embernek az új kocsit, akár részletre is. Itt meg a polgárok előleget fizettek és éveket vártak valami Trabant nevű kiskocsira, amiről nem is hallottam. Eddig. Úttörő rajtszám                          Fotó: Boros Jenő Úttörő sors Nem tudom, hogy szerencsés vagyok-e, mert bizony én sem javítottam a statisztikát, hiszen elsőként nem piaci termék leszek, hanem múzeumi darab, ami nagy megtiszteltetés, hiszen csupa klasszikus öregből áll társaságom. Majd ők mesélnek nekem az itteni életről, lesz időnk rá, de most még élvezem az ünneplést. Azt írták rám, hogy „Íme az első!”, ami igaz, legalábbis annyiban, hogy én vagyok az első szentgotthárdi Astra. Mert születtek már testvéreim a németországi gyárban. Ja, még nem mondtam, a mi családunk óriási. Anyacégem a Gereral Motors félmillió embert foglalkoztat közevetlenül, áttételesen milliókat. Születésem évében kilencmillió autó készült a GM üzemeiben, és ahogy 1992-es évben mondták, tovább nő majd a család. Mert megérdemlem! Mármint a felíratokat...    Fotó: Boros Jenő Kormányfői levezetés Amikor a magyar miniszterelnök lekormányzott a szalagról, mellette ült Bob, a mi nagyfőnökünk, aki az ünnepségen persze nem mondta el, pedig tudta, hogy átmegy a konkurenciához: Robert Eaton a következő héten már nem a General Motorst és az Opelt, hanem a Chrysler Corporationt vezette. Az első kelet-európai üzem megnyitását persze nem engedte át másnak... Naná, mert nagy reklámlehetőség volt: ezernél több külföldi újságíró jött Magyarországra az ünnepélyes ceremóniára, így óriási publicitást kaptam, ahogy most is. Pedig már nem vagyok premiermodell, de még van hírértékem. A volánnál Antall József miniszterelnök, mellette Bob Eaton GM vezér     Fotó: Boros Jenő Megint a szabadban Majd húsz éven át pihentem a Budapesti Közlekedési Múzeumban, aztán 2012. február 9-én utcára kerültem. Ünnepélyesen. Solt Tamás, a szentgotthárdi gyár és Kovács Tamás az Opel Magyarország igazgatója meleg szavakkal emlékezett meg születésemről, majd egy régi ismerős ült a kormányhoz: Dános András kommunikációs főnökre még a gyáravatóról emlékszem, amikor német igazgatónk, Hoffman úr azt mondta: Az üzlet nem szerencse, hanem tudás és szorgalom. Amikor múzeumba hajtottam    Fotó: Boros Jenő A nagy kitolás Erősebben dobogott a szívem, pedig a motoromat be sem indították, csak óvatosan kitoltak a múzeum elé. Jól esett a városligeti levegő, és a természetes fény, meg az érdeklődés, mert megint sokan bámultak, filmeztek, fényképeztek, ahogy életem első napján. A barátságos ceremónia után tréleren utaztam Gödöllőre. Hogy mi köze a kelet-magyarországi településnek a nyugati Szentgotthárdhoz? Hát annyi, hogy itt dolgozik egy Opel mágus, aki nem csak beteg és törött autók avatott doktora, hanem jól ért az ilyen veteránokhoz, mint én. Mert restaurátor. Gaál József asszisztenseivel alaposan átvizsgált, még endoszkóppal is megnézte üregeimet, aztán megállapította, amit tudtam: az első Astra egészségi állapota jó. Utcára toltak                   Fotó: Boros Jenő Egy kis beöntés és új gumi Igaz voltak szoruló részeim, és némi korrózió a tankomon, amit alaposan átmostak, gömbcsuklóimat megmozgatták, aztán biztos ami biztos alapon lecserélték valamennyi elfáradt folyadékomat, szűrőmet, pumpámat, gyertyáimat, akkumulátoromat, vezérműszíjamat, termosztátomat és több elöregedett gumialkatrészemet, mert hiába tökéletesek abroncsaim, húsz év alatt elvesztették rugalmasságukat, ami nem biztonságos. Márpedig nekem tökéletesnek kell lennem a nagy utazás előtt, mert Szentgotthárdra készültem. Húszévesen autózhattam át először a Lánc hídon         Fotó: Boros Jenő Rét utcai rajt Ünnep lesz megint, a születésnapom. Ja, meg a gyáré, mely mellett egy új is épül, de ahhoz, hogy időben odaérjek, be kell indulnom, ráadásul saját erőből, tehát járó motorral kell mennem majd. Izgulok, mert a gödöllői Rét utcában kamerák kereszttüzében történik az aktus, húsz év után először kapok gyújtást. Ez nagyon feszültté tesz és felvillanyoz. Nem is tudom, mikor voltam jobban feldobva, 1992 március 13-án, vagy 2012. február 29-én. Minden sarkon forgattak         Fotó: Boros Jenő Alig bejáratva  Nem kellett nagyon izgulnom, mert sok ismerős arcot láttam és megint itt van igaz barátom, Dános András, aki rövid beszéd, vagy inkább baráti terefere után beült és elfordította a kulcsot. Körben szerelők és újságírók, köztük több olyan is, akit már láttam a szentgotthárdi avatón. Az óra 14 óra 19 perc 25 másodpercet mutatott, amikor ismét felpörgött motorom. Isteni érzés, hogy megint elsőre sikerült beindulnom. Ránéztem a számlálómra, 20 kilométert mutatott. Na, most alaposan felpörgettem. Fura, mert húszévesen járatom majd be motoromat. Izmosabb tesóm gyorsan megelőzött Szentgotthárd felé   Fotó: Boros Jenő  Pezsgőfürdő Kigurultam a napra, dolgoztak a fotósok, operatőrök. Ismét lubickoltam a népszerűségben, meg valami másban is...Hoppá, mi ez? Pezsgővel locsoltak. Engem, az elsőt! Közbenm valaki odasúgja, hogy ez nagy megtiszteltetés, mert ilyen csak versenyek győzteseinek jár. Meg hogy örüljek annak, hogy nem hajó vagyok, mert akkor az üveget is hozzám vágnák. Na jó, örülök, de már indulnék haza, mármint Szentgotthárdra. Közben valakitől azt hallottam, hogy ne izguljak, mert azóta már kevésbé rázósak az utak és idősebb testvéreim ennél messzibbre mentek. A százéves Torpedo és a Puppchen tavaly ezer kilométernyire fekvő szülőhelyére, az Opel Rüsselsheim-i gyárába túrázott. Tulajdonképpen én is megcsinálnám, de bemelegítésnek elég lesz az kétszáz-valahány kilométer is. Egyelőre élvezem a népszerűséget. Őseim kísértek vissza szülővárásomba     Fotó: Boros Jenő Motor mustra Engem kevésbé érdekelt eddig, de látom, hogy nagyon fotózzák motoromat, pedig, olyan mint a többi: négy henger, nyolc szelep, és 75 lóerő, ennek kell cipelnie 950 kilós súlyomat, meg azokét, akik még belém szállnak. Adatlapom szerint kicsit lassan gyorsulok, fiatalabb rokonaim mosolyognak is azon, hogy 14 másodperc alatt érem el a százas tempót, de ez engem soha nem izgatott. Mit szóljanak azok az ikertestvéreim, akiknek csak 1,4 literes motor és 60 lóerő jutott... Én már azt is tudom, hogy nem minden a teljesítmény, mert ahová minket szántak, ott az ár volt a legfontosabb. Küzdöttek is a cégnél, hogy a forint előtt hatjegyű szám szerepeljen a listán. Bele is izzdatak, mert nehezen sikerült lefaragni az árat egymillió forint alá, kivették alapfelszerelésemből a rádió-magnót meg a kormány-szervót. Így egy kicsit fapadosabbak lettünk nyugat-európai piacra szánt testvéreinknél, akik alapból kaptak motoros ablakemelőt és központi zárat. De mi felszabadultnak éreztük magunkat, csakúgy, mint azok, akik megvettek minket, és már nem is emlékeztek arra, hogy születésemkor kilenc hónap is eltelt az utolsó szovjet katona kivonulása óta. Újra a szengtotthárdi Opel gyár csarnokában    Fotó: Boros Jenő Én vagyok a legnépszerűbb Az utat nézve azt látom, hogy rendesen kiszorítottuk a piacról a leváltott modelleket, és ma már nem Ladákból, Trabantokból, hanem Opelből van a legtöbb, ami félmilliós családot jelent csak Magyarországon. Az M3-asról beérkezve megnéztem Budapest szép részeit, a Hősök terét, a Lánc hidat, majd az Alagúton át elhagytam a várost. Székesfehérvárig az M7-esen hajtottam, aztán tempósan gurultam a 8-ason, végig jól bírtam az utat. Megérkezésemkor megint ünnepbe csöppentem, de ez már nem csak nekem szólt majd, hanem az új motorgyárnak is. A 2012-es szentgotthárdi buli óta egy raktárban pihenek és jóval öregebb társaimmal arra várok, hogy az új múzeumba költözhessek. De addig még vár egy újabb buli: legújabb tesómmal egy Duna parti csónakházban ünnepelhetem a harmincadikat. Ja, és köszi, jól vagyok! Így fogadtak szülővárásomban       Fotó: Boros Jenő További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!