A legtöbb autó számára néhány százezer kilométer már tiszteletre méltó teljesítmény. Főhősünknek, a porcelánfehér Peugeot 504-esnek azonban ez csupán bemelegítés volt. A dízelmotoros szedán története Ausztráliában kezdődött. Már születése is különleges volt: a Renault melbourne-i üzemében készült, ahol a két francia rivális közösen gyártott modelleket, ezért a Peugeot 504 ugyanott készült, ahol a Renault R12 és R16. A 2.3 literes dízelmotorral és négyfokozatú kézi váltóval szerelt 504 innen több mint 2400 kilométerre, Brisbane-be került első tulajdonosához.

A fiatal Peugeot nem sokáig élvezhette a kényelmes városi életet. Első három gazdája alaposan próbára tette: kilenc év alatt közel 500 ezer kilométert tettek bele. Sok autó ekkorra már a bontóba jutott volna, ám az 504-est más fából – vagy inkább más acélból – faragták.

Félmillió kilométernél Graham Smith farmer megvásárolta a kocsit, és a motor felújításon esett át – a Peugeot pedig új erőre kapott. Ám még ekkor sem a békés nyugdíjas időszak jött, a következő években 504-esünk Queensland távoli vidékein dolgozott. Úttalan utakon közlekedett: mély nyomvályúk, földutak, éles kövek és az ausztrál Outback legendás vörös pora színezte a Peugeot mindennapjait. A helyiek által „bulldustnak” nevezett finom por még a legjobb tömítéseken is átjut, és idővel mindent finom réteggel borít be.

A farmer után annak lányához került a fehér 504, aki helyettesítő tanárként dolgozott a bennszülöttek elszigetelt településein, és rendszeresen tett meg 1600 kilométeres utakat küldetései során. A hőmérséklet gyakran meghaladta a 40 Celsius-fokot, és persze ott volt a mindent beborító finom vörös por. Az 504 azonban mindig elindult, és mindig meg is érkezett a célhoz. Szerencsére Ausztráliának van egy különleges intézménye. A bush telegraph az a szinte mágikus információs hálózat, amelynek révén a kontinens isten háta mögötti vidékein mindenki tudja, hogy ki merre jár, és szüksége van-e segítségre. A Peugeot-t persze sosem kellett kimenteni a bajból.

Mivel ekkorra megbecsült családtaggá vált, a Peugeot a família másik tagjához került, akiről köztudott volt, hogy nehéz lábú sofőr. A Peugeot így újabb éveken át dolgozhatott teljesítőképessége határán. Mire elérkezett az újabb felújítás ideje, már közel 900 ezer kilométert mutatott az órája. Új dugattyúgyűrűk, csapágyak, vezérműlánc, hengerfej, futóműalkatrészek és fékek kerültek bele, hogy a derék limuzin folytathassa pályafutását, és megtörtént a differenciálmű felújítása is.

A történet legjobb része pedig csak ezután következik. 1997-ben Graham Smith úgy döntött, hogy elege van a perzselő ausztrál nyarakból és a vörös porból, ezért visszaköltözik a smaragdzöld szigetre, Írországba. Természetesen fel sem merült, hogy hátrahagyja a nagyra becsült Peugeot-t, ezért az 504-est konténerbe rakta, elküldte Indiába, majd Bombaybe repült, és együtt vágtak neki a kontinenseken átívelő hazaútnak.

Pakisztán északi részén kalasnyikovval felfegyverzett fiatalok állították meg, és meggyőzték, hogy a biztonság kedvéért szerezzen be tőlük saját fegyvert és lőszert. Iránon átkelni egy teljes hétig tartott a rossz utak és a bürokrácia miatt, cserébe viszont egy tanknyi gázolaj nagyjából 300 forintba került. Törökország, Görögország, Olaszország és Franciaország következett, majd végül Nagy-Britannia.

A Peugeot tehát ismét célba ért, és új tulajdonosra talált: a brit Peugeot Club akkori titkára vásárolta meg. A márka lelkes rajongója gondosan megőrizte az autót, de ő sem a veteránok tipikus sorsát szánta neki. A 504 továbbra is használatban maradt, és már Európában lépte át az egymillió kilométeres határt.

Ha ma körbejárjuk az autót, szinte minden karcolásnak és horpadásnak külön története van. Az üzemanyag-betöltő nyílás melletti sérülést például egy makacs török csacsi okozta. A szélvédő mögött még mindig ott van az adó befizetését igazoló queenslandi matrica, de az egykori kengururács rögzítési pontjai is láthatók még. A csomagtartóban megtalálható az a doboz alkatrész, amely a fél világot átutazta a Peugeot-val, a karosszérián pedig látható a Waxoyl korrózióvédő nyoma, amely évtizedeken át megvédte az 504-est a rozsdától.

A legmegdöbbentőbb azonban az, hogy az autó ma is kellemesen fut. A dízelmotor 70 lóerős teljesítménye papíron szerény, a valóságban azonban nyomatékos, nyugodt és meglepően jól használható teljesítményt ad. A futómű továbbra is stabil, az ülések kényelmesek, a kilátás pedig a vékony tetőoszlopoknak köszönhetően pazar.

Nem csoda, hogy a Peugeot 504 legendává vált azokon a piacokon, ahol az utak a közlekedési infrastruktúra leggyengébb elemei voltak. A típusból több mint hárommillió példány készült, gyártása egyes afrikai országokban még jóval az európai karrier lezárása után is folytatódott.

Az 504 nemcsak a mindennapi túlélés mestere volt, bizonyított a motorsport világában is. A hetvenes években komoly sikereket aratott az afrikai rali versenyeken: megnyerte az East African Safari Rallyt 1975-ben és 1978-ban, valamint a Marokkó Ralit is. Strapabírása, hosszú rugóútjai és szinte elpusztíthatatlan mechanikája ideális fegyverré tették a világ legkeményebb versenyein. Nem véletlen, hogy napjainkban is kedvelt választás olyan extrém történelmi ralikon, mint a Peking–Párizs vagy a London–Fokváros túraverseny.

Ez a Peugeot több mint egymillió kilométeren keresztül bizonyította, hogy a tervezéskor és a gyártás során beépített tartósság ugyanolyan fontos alkatrész, mint a motor vagy a váltó. És bár papíron 504-esünk már rég veterán, inkább úgy tekintsünk rá, mint egy sokat látott kalandorra, aki mindig kész az újabb kihívásra.