Bevallom, az autó nekem se más, mint egy praktikus eszköz, hogy holmimmal – szinte kizárólag sportszerekkel – eljuttasson úti célomhoz. Családok, iparosok, kereskedők, gazdálkodók szempontjai is hasonlók. Nem csillogó dizájn-műremeket akarnak, hanem tágas, célszerű utasteret, csomagtartót. Sok autótípus elégít ki ilyen igényeket, többnyire mégis kihasználatlanul maradnak lehetőségek. Kevés az olyan járgány, mint a Renault Kangoo, amelynek ha lefektetik a hátsó és az utasoldali első ülését, akkor egybefüggő, sík rakodófelület keletkezik a hátfalajtótól a műszerfalig. Egyszerűen nem tudom felfogni, miért nem gondoltak e pofonegyszerű megoldásra más kocsik tervezői, mikor egy tízéves kissrác is el tudná magyarázni nekik az előnyeit? Hagyom a fejcsóválást, inkább jó kivételekre irányítom figyelmemet. Az első a Volkswagen 411 LE Variant, Wolfsburg léghűtéses, boxer-farmotoros korszakából. Lényegében a márka hírét megalapozó, de legendásan rossz helykihasználású Bogár (mini csomagtér a kormányzott első kerekek széles kerékdobjai között, ahol a pótkeréknek és a tanknak is el kellett férni, míg a terebélyes hátsó rész üres maradt a kis motor körül) továbbfejlesztése volt, családi járművé. A lapos hajtóművet lenyomták a poggyásztartó padlója alá, így igazi kombi jött létre, sőt megmaradt az orr jókora raktere is – a kocsi hosszának valamennyi centiméterét ki lehetett használni, a két lökhárító között. 1969-ben mutatkozott be, eléggé sikeres típus lett, még Dél-Afrikában is gyártották. Mindazonáltal a VW ragaszkodását jelezte az akkor már csúnyán elavult farmotoros konstrukcióhoz, csak 1972-ig készült, utóda a nagy korszakváltást hozó Passat lett – persze orrmotorral, fronthajtással, tehát elveszett a 411 egyik nagy előnye, és ez fél évszázadig, mindmáig így is maradt – de nemcsak a Volkswagennél, hanem világszerte. A gondolatot a Nagy Víz túloldalán elevenítette fel a Ford, vadonatúj, majd csak jövőre a márkakereskedők szalonjába érkező F-150-es pickupján. Erről tudni kell, hogy az alap F-150 az Egyesült Államok egyik legnépszerűbb, nagyjából négy évtizede piacvezető pickupja (kisplatós terepjáró, igásló és divatautó). Ám most nem a benzinpocsékolás matadoráról, hanem óriási szemléletváltozás eredményeként, az első elektromos kiviteléről, az F-150 Lightning (villám) villanyautóról van szó. Már önmagában is jelentős tény, hogy bemutatásával nagy lépést tesz Amerika az individuális elektromobilitás felé. A Lightning vevőkörét egyelőre nem magánvásárlókban látja a Ford (okosan kivárja, míg maguktól átszoknak a villamosításra, arrafelé nem lehetne úgy erőltetni a folyamatot, mint Európában), hanem üzleti, professzionális és kormányzati felhasználókban, vállalkozóktól flottaüzemeltetőkig. Az ő szempontjaikat figyelembe véve nagyon ráhajtott, hogy gazdaságosságban és praktikumban versenyképes legyen a Villám a benzines modellekkel. A vételárat például azzal tudta a hagyományos hajtóművű változatokénál nem sokkal magasabb szinten tartani, hogy az alváz és az alumíniumkarosszéria szinte azonos azokéval. Ám van egy óriási különbség, a látszólag egyforma karosszériák között! A hagyományos hajtóművű modellek elejét egy jó nagy benzinmotor foglalja el, a segédberendezéseivel együtt, aminél nincs is természetesebb. A Lightning „géptetejét” felnyitva viszont hanyatt eshetünk a meglepetéstől: nincs ott semmi gépezet, hanem négyszáz literes, 180 kilogramm teherbírású, szépen kárpitozott, poggyásztartó várja a kényesebb holmikat, felszerelést, például házhoz járó mesterember szerszámait, amelyek működtetésére elektromos csatlakozók szolgálnak. Ez a rész természetesen zárható, vízálló, akárcsak bármely más kocsi csomagtartója, de abban azért különbözik tőlük, hogy van vízleeresztő nyílása, tehát ki lehet slagozni, ha nagyobb disznóság keletkezett benne. Végre megint egy kocsi, amelynek az első lökhárítótól a hátsóig ér a hasznos tere! Van ez akkora újdonság, hogy nevet is találtak ki neki: Frunk, a front trunk, azaz elülső csomagtartó szavak összevonásával. Amellett, hogy örülni lehet egy okos ötlet megvalósításának, el is gondolkozhatunk, miért nem talált még rá a villanyautó-tervezés a potenciális előnyöket jobban kihasználó saját dizájnstílusra? Leszámítva aprócska városi „személykapszulákat”, a legtöbb elektromos személyautó belsőégésű-motoros típusok átalakítása, azok alapfelépítését, formanyelvét követi. Nem használja ki a villanymotor sokkal kisebb helyigényét, illetve azt, hogy az akkut el lehet rejteni a padlólemezben. Tehát csak hajtóművet cseréltek egy meglevő típusban, elmaradt az egész jármű radikális átalakulása. Ez lehet a következő lépés a villanyautók megkedveltetésében, követendő példaként bárki szeme előtt ott lebeghet az ötven évvel ezelőtti VW 411 és a mai Ford F-150 Lightning – autótervezők előre a két lökhárító között végig hasznos terű gépkocsik felé! További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!