Ennek megállapítása után rögtön meg is magyarázták az eredményt a kutatók. Arra a következtetésre jutottak, hogy sportáguk edzésein és versenyein nagyon sok mindenre figyelnek egyszerre a tájfutók, és ezt a rengeteg gyakorlással megszerzett képességüket hasznosítják kormánykerékkel a kezükben is. Illusztráció. Az új Opel Mokka. Fotó: Opel Vegyük csak sorra mindazt, amire nagyon oda kell figyelni egy tájfutó versenyen, ha nem akar valami buta hiba miatt kiesni az ember, vagy enyhébb esetben lemaradni a dobogóról. A futó néz maga elé, hogy hasra ne essen egy kiálló gyökértől, vagy be ne üsse a fejét egy ágba. Pásztázza előrébb az ösvényt vagy úttalan terepet, a leggazdaságosabban átjárható részeket keresve. Nézi egyik kezében a tájolót, a másikban a térképet, közben számolja a lépeseit, hogy tudja a távolságot az érinteni akart ponttól. Lesi a látókörébe eső ellenfeleket, hogy nem találtak-e jobb vonalat nála. Ügyel a rendszeres vízivásra, hogy ki ne száradjon a szervezete, igyekszik jól beosztani az erejét. Amikor autót vezet egy ilyen sportember, a sebességváltások, a kormányzás, az irányjelzések gépies tennivalóin túl átlátja a közeli és távoli előteret, a tükörből tudja, mi történik mögötte. Felfigyel a járdán mozgó gyalogos szokatlan mozgására (hátha át akar szaladni), az úttestre guruló labdára (rendszerint jön utána egy gyerek is). Megszokott környezetében sem rutinból vezet, észreveszi a forgalmi rend változását vagy az olajfoltot az aszfalton, rögtön feltűnik neki, ha valami furcsa a kocsi hangjában, viselkedésében. Őt nem lepheti meg egy oldalszél-roham vagy hirtelen zápor, mert más járművek mozgásából következtetve felkészült rá. Milyen hasznos tanulságot lehet levonni ebből? Nyilván hiába javasolnám, hogy csapjon fel mindenki tájfutónak, vagy akár csak járjon ki rendszeresen az erdőbe egy-egy egészséges terepfutásra, hiszen keveseknek van képességük és lehetőségük rá. Annyit viszont bárki megtehet, hogy minimumra csökkenti a figyelemelterelő tényezőket. Nem kell bömböltetni a zenét, így előbb meghallja a közeledő mentőautó szirénáját. Ne menjen bele utasával felidegesítő, felzaklató beszélgetésbe, és még akkor is csak a legszükségesebb esetben telefonáljon, ha van fülhallgatója, kihangosítója. Bizonyított tény ugyanis, hogy a telefonálás valahogy más helyzetbe teleportálja az embert: mintha nem a kocsiban ülne, hanem elröppent volna beszélőpartneréhez. Régebben a „cockpit atmoszférát” teremtő vezetőhely számított menőnek, a sok műszer és kapcsoló szinte egy nagy repülőgép pilótafülkéjének hangulatát adta. Hallottam már olyan, „nagyon okos” autósról is, aki azért égette mindig az első és hátsó ködlámpát, éjszaka elvakítva másokat, mert jelzőlámpáik még színesebbé tették a műszerfalat. Ennek éppen az ellenkezője a jó, ezért a modern kocsik digitalizált vezetőhelyét már úgy tervezik meg, hogy csak releváns információkat mutasson, például csak akkor jelenjen meg a hűtőfolyadék-hőmérő, ha kezd túlmelegedni a motor. Szerencsére már a múlté a veszekedés a családfő-pilóta és az ölében térképet forgató, összezavarodó feleség között, mert a kocsi vagy az okostelefon navigációs rendszere egyfolytában útba igazít (ha éppen meg nem bolondul). Ám autópálya-tempónál egy másodperc alatt húsz métert megtevő járműben elég veszélyes túl sokat bámulni a navi képernyőjét – sokkal biztonságosabb, ha a sebességgel együtt annak a legfontosabb információit is szemmagasságba, látszólag a szélvédő elé varázsolja a vetített kijelzés. Erre az extrára nem szabad sajnálni az árát! Elérkeztünk korunk egyik legérdekesebb és legtöbbet vitatott innovációjához, az önvezető gépkocsihoz. Nyilvánvaló, hogy autót tervezni nem eszményi, hanem valóságos emberekre kell. Tehát a sofőrök gyakorlatilag száz százaléka nem tájfutó lesz, hanem a mindennapi gondjai megoldásával törődő átlagember. Minél több odafigyelnivalót levenni a válláról, csak jó lehet – ennek maximuma pedig a teljesen autonóm jármű. Mintha nem a saját kocsijában, hanem taxiban utazna valaki. Eljutottunk a Kánaánhoz? Aligha… Az emberek ugyanis hajlamosak túlbecsülni az önvezető autók képességeit, illetve teljes mértékben rábízni magukat. A gyár bármilyen fejlett algoritmussal lássa is el a vezérlő számítógépet, maradhat kételyünk, hogy mindent beletáplál-e információként a jármű nagyfelbontású kamerája és radarja. Kikerüli-e a megbillent csatornarácsot, amelyiken csúnya defektet lehet kapni, s következményként akár karambol is lehet a vége? Ad-e figyelmeztető jelzést, vagy lassít-e automatikusan, ha nyílni kezd egy parkoló kocsi ajtaja? Aligha vitatható, hogy egy önvezető kocsi volánjánál ülő, egyfolytában nagyon figyelő tájfutó közlekedne legbiztonságosabban. Egy ilyen optimális ember-gép rendszer azonban szinte csak fantáziánkban létezhet, de lehetséges megközelítésére mindenkinek törekednie kell. Egy vérbeli autós még a taxi üléséről is úgy nézi a forgalmat, mintha ő vezetne, és még inkább szükség van erre, ha az emberitől azért még elmaradó mesterséges intelligenciára bízzuk magunkat. A számítógépnek nincs lelkiismeret-furdalása, bármit követett is el, de az autonóm kocsi menet közben internetező „vezetőjének” annál inkább lehet. Tessék ezen elgondolkodni!