Ön eredetileg debreceni. Melyek azok a legfontosabb állomások, amelyeken keresztül, eljutunk ide, a XIII. kerületi „bado” szalonba? ­ A Badó-család generációk óta foglalkozik felső kategóriás ruházat készítésével. Édesanyám igazgatóként privatizálta a gyárat kilencven körül. Eredetileg az export-osztályon dolgozott, ezért rengeteget utazott, külföldi cégekkel tartotta a kapcsolatot. A gyárban megismerte a teljes működést, a munkafolyamatokat. Végül igazgató lett, majd tulajdonos. A Debreceni Ruhagyár privatizációja után többek közt a négy gyáregységben olyan világcégek megrendelésére készítettünk felsőruházati termékeket, mint az Escada, Devernois, Gerry Weber, vagy a Max Mara. Én abban a közegben nőttem fel. Innen jött az ötlet, hogy jó lenne ezt a világot nem közvetítőkön keresztül, hanem első kézből megtanulni. Hogyan működik ez világszínvonalon, miként szervezik meg a termelést, állítják be a szabászgépeket, milyen metódusok alapján rendelnek. Úgyhogy irány Németország! Amikor kikerültem oda, szinte mindent elölről kellett kezdenem, mert akkor még nem fogadták el a magyar papírokat, iskolákat. Újra kellett érettségiznem, majd egy textil-technikusi iskolába iratkoztam be. Ezt követően kerültem át a ruhaipari iskolába, végül ruhaipari tervezőmérnökként diplomáztam. A szakmát is Németországban kezdte? Igen, már ott elindultam a pályán. Olyan cégeknél szereztem tapasztalatot, mint az ESCADA és a JOOP! Mégis arra vagyok a legbüszkébb, amit otthonról hoztam: az anyag tisztelete, a részletek fontossága és azok a szakmai fogások, amelyeket külföldi tanulóéveim alatt tökéletesítettem. Gondolom, a német diploma jó ajánlólevél volt idehaza. Valóban. Amikor visszajöttem Magyarországra, a Pierre Cardinnál lettem stratégiai tanácsadó. Az akkori megbízott igazgató német volt, neki küldtem el az életrajzomat. Ő ismerte azokat az iskolákat, amelyekbe Németországban jártam, valamint a cégeket, ahol dolgoztam.  Számára egyértelmű volt, hogy jobbat úgysem talál. Felvett. De fél év után meghatározó döntésre jutottam: visszatértem a „családi” vonalra, megalapítottam saját márkámat, a „bado”-t, amely immáron a legnevesebb európai divatházak magasságába emelte a családi tradíciókat. Ez időben mikor történt? Mi motiválta? Valamikor 2003-2004 tájékán. Akkorra a ruhagyárak már nem voltak meg. A privatizáció időszakára jellemző létszámot nem lehetett fenntartani. nem lehetett munkát adni több ezer embernek ebben az ágazatban, amikor 10-20 cent megtakarításért elvándoroltak tőlünk a külföldi cégek. A folyamat már 1990 környékén megkezdődött. A gyárak egyre keletebbre költöztek, végül kikötöttek Ázsiában, Kínában. Európában már nem is maradt gyártás. Ebből kiindulva én nem is a tömegtermelésbe akartam beszállni, hanem a prémium- és luxuskategóriába. Az utolsó németországi éveimet a JOOP-nál töltöttem, amelynek férfiöltöny- vonalát a Windsor márkanév vette meg. Az módszereiket tanulmányoztam: hogyan működnek, hol veszik a szöveteket, miként készítik a modelleket. Igen ám, de ők is konfekciót gyártottak. Én pedig ebből a világból akartam átjönni a méretre szabottra. Konfekció mindenütt rengeteg van. Csak akkor lehet a piacon maradni, ha én nem őket követem. Abból a vásárlói magatartásból indultam ki, hogy ha valaki egyszer vesz egy méretre szabott öltönyt, és meg van vele elégedve, akkor élete végéig visszajár ugyanoda. Mi inspirálja a férfiakat? Ők nem úgy vásárolnak, mint a nők: butikból ki, butikba be. Itt egy sál, itt egy kosztüm, amott egy kiegészítő. A férfi azt szereti, ha elmegy egy helyre, ahol mindent megkap. Praktikus fejjel gondolkodik: bejelentkezem 10 órára, 11-ig ott vagyok, és letudok mindent a következő évre. Négy öltöny, tíz ing, három cipő. Beírom a naptáramba, mikorra lesz kész, aztán elküldök érte vagy kihozzák. Ha egy céges bulira kell szmoking, annak a beszerzésével sem kell bajlódni. Időpontra megrendelem, és tudom, hogy jól fog állni rajtam. Na, erre a gondolkodásra lehet alapozni. Harminc év felett már senkire nem tökéletes a konfekcióruha. Lehet, hogy 54-es a mérete, de lehet eltérő a körmérete is vagy az ujja hossza. Azt szokták mondani: egy férfi az életében szabót és bankárt nem vált. Ehhez alkalmazkodunk. Minden évben van egy kontrollmérés az ügyfeleknél. A pocaknál megnézzük, hogyan sikerült az elmúlt év, és ennek megfelelően alakítjuk a szabásmintákat. Amióta ebbe a szakmába belefogott, többször is alaposan megváltoztak a gazdasági-piaci feltételek. Ezt a hullámzást üzleti, szakmai szempontból hogy élte meg? Épp a válság előtt indultam, úgyhogy szinte azonnal felmerült a kérdés: hogyan tovább? Azt vettem észre, hogy akiknek én készítem az öltönyeit, érzékenyek ugyan a válságra, de nem mondanak le az igényeikről. Legfeljebb nem 5 garnitúrát vesznek, hanem kettőt, de továbbra is ragaszkodnak az eleganciához. Hadd éljek egy autós példával: az az idő elmúlt, amikor valaki megengedhette magának, hogy melegítőben szálljon ki egy szép A8-asból. Az üzleti kommunikáció ott kezdődik, hogy egy férfi meg tud jelenni, hisz egy üzletember a saját arcával, imázsával képviseli a cégét. Ha alul van öltözve, nem kelt bizalmat. A reakció rögtön az: hogy üzleteljek én valakivel, aki ilyen toprongyosan néz ki? Hogy fog ez nekem igényes árut, szolgáltatást nyújtani, ha magára sem ad? Viszont, ha ott állok egy elegáns öltönyben, akkor a partnerem is úgy gondolja, érdemes velem beszélgetni. Forrás: www.bado.hu Hogyan kamatoztatta idehaza a Németországban tanultakat? Az elején azt gondoltam, hogy amit kinn tanultam, láttam, tapasztaltam, az idehaza is működik. Kiderült, hogy nem. Rendeztem nagy divatbemutatót, meghívtam számtalan céget. Kompletten felöltöztettem az akkori Domino Honvéd vízilabdacsapatot. Gyönyörűen néztek ki a méretre szabott öltönyökben, ingekben. A megfontolás az volt, hogy ha utaznak, megjelennek valahol, interjút adnak, akkor ne csiricsáré ruhákban legyenek, hanem egységes, elegáns, minőségi csapatöltözékben. Szerveztünk velük divatbemutatót, fotózást. Kibéreltük a Telekom székházát, playmate lányok mutatták be az ingeket, a srácok pedig a különböző öltönyöket. Az eredménye pedig egy nagy zéró volt. Le kellett vonnom a következtetést: ezek az eszközök idehaza fabatkát sem érnek. Mi volt az alternatíva? Több dolgot is kipróbáltam. Becsatlakoztam kisebb divatbemutatókba, de én már nem szerveztem ilyet. Egyébként is, azt vettem észre, hogy Magyarországon a divatbemutató amolyan kiegészítő elemként működik a rendezvényszervezők agyában. Egy cég kiadja a marketingesnek, hogy szervezzen meg egy vállalati rendezvényt. Legyen csoki-szökőkút, borkóstoló – de mi legyen még? Á, legyen még divatbemutató! Elmennek az emberek, megisszák a rozét, megeszik a szendvicseket, és ennyi. Fogalmuk sincs, mi az, amit láttak, kik és miért vonulgattak le-fel. Nagyon sok újságban, rengeteg magazinban hirdettem. Tévében reklámoztam, öltöztettem műsorvezetőket, szponzoráltam műsorokat. Becsületesen bemondták a végén, hogy ki öltöztette őket, négy csatorna ismételte. Ennek ellenére annyi visszajelzést kaptam csupán, hogy „láttuk, nagyon jó volt”. De teremtett lélek nem jelentkezett azzal, hogy „láttam a remek öltönyüket a tévében, én is rendelnék.” Úgyhogy félre kellett tennem ezeket a módszereket. Ami működik nekem: Ami működik nekem: egy kis szövetbemutatóval megjelenni olyan rendezvényeken, amelyeket más iparágak felsővezetői számára szerveznek. Mondana egy példát? Mondjuk tanácskozást tartanak az IT-szektor magyarországi felsővezetői. Ez jó alkalom arra, hogy bemutassam a szöveteimet, közvetlenül tudok beszélgetni cégvezetőkkel, menedzserekkel. Nem divatbemutató, hanem bemutató. Igényes a közeg, magas minőségű az ajánlat. Ott egy próbababa, ki vannak téve a szövetek, cipők, ingek. Ha ott valaki ezt látja, eszébe juthat: hopp, de jó, a fiam épp most nősül, tudok venni neki egy kitűnő öltönyt. Szerencsére szép számmal vannak visszatérő ügyfeleim, akikre minden évben számíthatok. Két-három garnitúrát készíttetnek, kinek mennyi a fogyasztása. Meg vannak elégedve, és ezt elmondják az ismerőseiknek is. Hú, de jó! Hol vetted? Itt a cím, telefonszám. Ezek az alkalmak működnek hatékonyan. Az összes többi szinte sehogy sem. Az elmondottakból arra következtetek, hogy viszonylag kicsi lehet mára azok száma, akik méretre, egyéni igények alapján dolgoznak. Nagyon kicsi. Ezért is fontos megtalálni, behozni a potenciális klienseket. Van-e erős szezon az önök műfajában? Talán az esküvői időszakot lehetne kiemelni, merthogy esküvői ruhákat is készítünk. Az esküvő manapság külön kategória. Ilyenkor a család és a családfő is más nagyságrendekben gondolkodik. Azt mindenki természetesnek veszi, hogy a mennyasszonyi ruhára sokat kell költeni. Aztán ott van a sofőr, a limuzin, az étterem, az étkészlet, a ceremóniamester, a galambok, meg hogy melyik kastélyban rendezzék. Lehet, hogy a mennyasszony apja amúgy nem venne külön öltönyt erre az alkalomra, mert nagyon drága, de az munkál benne: a gyerekei, unokái is azt az esküvői fotót fogják nézegetni egész életükben, amin ő is ott áll. Nem mindegy, milyen öltöny lesz rajta. Ott muszáj megjelenni. Ilyenkor mondja azt a családfő: jó, egye fene, veszek egy méretre szabottat. Nálunk egy öltöny ezer eurótól indul. Ha az Ermenegildo Zegna szövetek közül választ – amelyeknek a „bado” a hivatalos magyarországi forgalmazója –, akkor az öltöny már 2000 eurónál kezdődik. Ezért nem biztos, hogy minden örömapa visszatérő ügyfél lesz. Egyszer vett, és kész. De van olyan is, akinek annyira megtetszett az esküvői öltönye, hogy csettintett: ez nagyon jó, a következő öltönyömet is ott csináltatom. Ha valaki készíttet egy esküvői öltönyt, akkor próbálok abba az irányba elmenni szövet és szabás tekintetében, hogy az ne csak az esküvőre feleljen meg. Ha teszünk hozzá egy mellényt, nyakkendőt, díszzsebkendőt, akkor egy díszes esküvői öltözék. Ha viszont ezeket elhagyja, akkor egy kiváló business öltönyt kap. Vannak külföldi vendégei is? Olyan üzletemberek az ügyfeleim, akik vagy magyar nemzetiségűek, de külföldön is vannak érdekeltségeik, vagy külföldiek, akik multik magyarországi leányvállalatainál vezetők. Több közülük akkor készíttet nálam öltözéket magának, amikor épp Magyarországon tartózkodik. Ideszól, jövök Magyarországra, ekkor és ekkor itt és itt vagyok. Vegyük le a méretet, próbáljunk valahol, és amikor kész van, küldöm a sofőrömet, titkárnőmet vagy, hozd be az irodába. Valahogy elintézzük az itt tartózkodása néhány napja alatt. De alapvetően magyarok az ügyfeleim. Forrás: www.bado.hu A divat folyamatosan változik. Az Ön esetében ezt hogyan lehet követni? Ön irányítja a kliensei választását, vagy rájuk bízza? Én abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem követem, hanem diktálom a divatot. A divat szón belül létezik a fast fashion, ami kéthetente változó: ilyen a Zara, a H&M, C&A, és társaik. És van az a divat, ami maradandó. Az öltöny ez utóbbi kategória: nem cserélődnek félévente. Ebben a műfajban nincs olyan, hogy december elején a sárga a divat, január végén már a piros. Az öltönyöknél a szövet a lényeg. Rengeteg szövet létezik: több mint négyezerből tudnak az ügyfeleink választani. Mi úgy segítünk a klienseinknek, hogy meghallgatjuk őket, mert az esetek többségében nem hoznak magukkal kész elképzeléseket. Eljön, így nézek ki, mit javasolsz nekem? Szeretnék elegánsan kinézni, mi az, ami nekem jól áll? Ha idejön egy nagydarab, 2 méter magas, 180 kilós ember, akkor neki biztosan nem fogok apró mintás szövetet ajánlani. Úgyhogy ez mindig személyfüggő. Milyen a haja színe, a szeme, az arcbőre, kora, mik a szokásai? Mondhatja, hogy „utálom az öltönyt, de szeretem a szövetnadrágokat, meg a különböző zakókat”. Akkor úgy állítjuk össze a kollekciót. Javasoljuk neki, melyik zakót melyik nadrággal, inggel, cipővel kombinálja. Ha vesz három zakót, három nadrágot, akkor nem három öltözéke lesz csupán, hanem kilenc. Magyarul: Önök nem zakót vagy inget szabnak a klienseikre, hanem tetőtől talpig felöltöztetik őket. Igen, mi úriember- imázst adunk a férfiaknak.