A vér nem válik vízzé, igaz ez a legendás Antarktisz-kutató dédunokájára is: angol-ír származású brit felfedező és Antarktisz-kutató Sir Ernest Shackleton a Déli-sark meghódítása után a világon elsőként akart átkelni gyalogosan a jégvidéken. Az 1914-17-es Birodalmi Transzantarktiszi Expedíció kudarcba fulladt, a csapat hajója jégtáblák közé szorult, majd elsüllyedt, a legénység megmenekült. Dédunokája Patrick Bergel brit vállalkozó majd száz évvel később tette meg az 5800 kilométeres utat egy átalakított szabadidő-autóval a jeges kontinens két partja között. A 46 éves férfi elismerte, hogy dédapjának és társainak ezerszer nehezebb dolga lehetett 1916-17-ben, de neki sem volt könnyű. A dédunoka 30 nap alatt Hyundai Santa Fe típusú szabadidő-autóval tette meg az utat a Union-gleccsertől a McMurdo-kutatóállomásig. Az autót nagy méretű, extra-alacsony nyomású gumiabroncsokkal, módosított felfüggesztéssel és a szokásosnál nagyobb üzemanyagtartállyal szerelték, hogy felkészítsék a mínusz 28 fokos hidegre az egyébként széria 2,2 literes dízelmotorost. A rossz látási viszonyok miatt csak 15-20 km/órás átlagsebességgel tudott haladni, a lassú tempó és a táj egyhangúsága miatt olykor hallucinált a napi 20 óra vezetés közben. A dél-koreai márka után egy japán autómárka is nekivágott a jeges túrának és négy hónap alatt hetvenezer kilométert tett meg azok a részben módosított Toyota Hilux terepjárókkal. 2011. novemberétől 2012 februárjáig tíz Toyota Hilux segítségével állítottak fel üzemanyag-lerakatot és időjárás-figyelő állomást, miközben tudományos kutatásoknál és síverseny megszervezésénél is segédkeztek. A sarki expedíció keretében a járművek kétszer szelték át a kontinenst: három Hilux, - köztük két 6x6 hajtású változat - világrekordot állított fel egyenkénti 9500 kilométeres teljesítményükkel. Az autókat az izlandi Arctic Trucks készítette fel a mostoha időjárási körülményeire, a mínusz 50°C-os hidegre és 3400 méteres magasságra. A nehéz felszerelések mozgatására az autókat csörlővel és daruval látták el, üzemanyag-tartályukat 280 literesre (a hatkerekű modelleken 800 literesre) cserélték, amelyet a hideg miatt repülőgép-üzemanyaggal töltöttek fel. Módosították a felfüggesztést, extra nagy méretű, különösen alacsony nyomású abroncsokkal 17-szer nagyobb tapadási felületet értek el. A 3 literes D-4D dízelmotor és a sebességváltó teljesen változatlan formában is megfelelt az expedíció céljának. A Déli-sark hódítóinak legújabb szereplője a brit INEOS Automotive, mely kirándulásokhoz biztosít járműveket a bolygó legeldugottabb helyein szervezett kalandokhoz. A négy Grenadierből és egy Quartermaster pick-upból álló flotta áprilisban már megérkezett az Antarktiszra a vendégek szállításának és az operatív logisztikai támogatására. A járművek a Wolf's Fang kifutópálya és az Echo bázis között közlekednek majd, extrém hideg területen, amit a változó időjárás mellett rejtett hasadékok jellemeznek. A járműveket alaposan tesztelték Dél-Afrikában, aztán a Fokvárosból az SA Agulhas II fedélzetén hajóztak, majd az antarktiszi jégre daruzás után a szárazföldön a White Desert Wolf's Fang kifutópályájára mentek. A módosítás nélküli szériaautók a tábor és a kifutópálya közötti biztonságos és kényelmes vendégszállítást biztosítják majd. Turista célpont és munkahely Huszonegyedik antarktiszi szezonját kezdő White Desert céget a rekordokat döntő sarkkutató Patrick Woodhead alapította, hogy az Antarktisz belsejét a világ minden tájáról érkező vendégnek elérhetővé tegye. A vállalat ma több mint 150 alkalmazottat foglalkoztat 18 különböző nemzetiségű képviselővel, és továbbra is vezető szerepet tölt be az iparágban a repülés, a biztonság és a fenntarthatóság terén. Munkahelyük a 99 százalékban jéggel fedett Antarktisz a legzordabb kontinens, jelenlegi legnagyobb jégvastagsága 4775 méter. Ez a jégréteg tartalmazza a Föld jégkészletének 90 százalékát, azon belül az édesvízkészlet 70 százalékát. Elveszett amerikai monstrum Napjainkban már civil turista csoportok is viszonylag kényelmesen autókázhatnak a Déli-sarkon, aminek meghódítása nehezen indult. Több kudarcos kísérlet után sikerült létrehozni néhány kutatóállomást az Antarktiszon, ahová Thomas C. Poulter fizikus-felfedező tervezett nagyobb, több éves expedíciót. A megfelelő jármű tervezése 1937-ben indult a chicagói Armour Institute of Technology Research Foundation telepén indult. A közlekedésre, szállításra és kutatóbázisnak is alkalmas 17 méter hosszú, 6 méter széles dízel-elektromos America's Snow Cruisernek (Amerikai HóCirkáló) magassága az emelhető- süllyeszthető-kormányozható négy kerék helyzetétől függően 3,7–4,9 méter volt. A piros jármű 1938 végére készült el, a fejlesztési és építési költség 150 ezer dollárba került, ami napjainkban az inflációt figyelembe véve három millió dollár lenne, ez közel 1 milliárd forintot jelent. A 34 tonnás járműben ötfős személyzetnek volt lakóhelye, konyhája, fürdője, műhelye és fotólaborja. A maradék helyet maximálisan kihasználták a 14 ezer liternyi üzemanyag tárolására, amivel a Snow Cruiser hatótávolsága 8 ezer kilométer volt, ennyivel egy évig működtetett a mobil kutatóbázis. A jármű hajtáslánca 11 literes, soros-hathengeres, 150 lóerős teljesítményű H-6 típusú Cummins dízelmotorból, két General Electric generátorból és kerekenként egy-egy 75 lóerős villanymotorból állt. A hibridrendszerhez kapcsolt nagy teljesítményű akkumulátor álló helyzetben biztosította az áramot. A Snow Cruiser hátára került egy kétfedelű Beechcraft Staggerwing Scout repülőgép. Az élet nem igazolta a tervezők elképzeléseit, bár a kikötőbe jutás is igazi ünneplés volt, mível megfelelő szállítójármű híján a monstrum Chicagóból Bostonba saját kerekein tette meg az 1640 kilométeres utat. A 20-30 kilométeres tempóval haladó Snow Cruisert mindenütt hatalmas ovációval fogadták. A North Star nevű hajó 1940 január 15-én érkezett a Byrd admirális által alapított Little America III. kutatóállomásra, de addig is több gond adódott. A hajóról való lejutáskor a farámpa összetört a monstrum alatt, a jármű elakadt a puha hóban. Két napi ásás után tudták kiszabadítani a Snow Cruisert, amiről kiderült, hogy az olajkutató járművekhez gyártott sima felületű GoodYear abroncsoknak nincs megfelelő tapadásuk a hóban. Azzal próbálkoztak, hogy az első tengelyre felcsavarozták a pótkerekeket, a hátsóra pedig láncokat tettek, de a Snow Cruiser így sem boldogult a hatalmas hóban. Közben a vezetők rájöttek, hogy hátramenetben jobb a tapadása, mint előre haladva, ezért olykor száz kilométereket tolattak, de ez sem sokat segített, mer a hibrid hajtáslánc teljesítménye nem volt elég a hatalmas jármű mozgatásához. A második világháború idején, 1941-ben már pénzhiánnyal is küzdött az expedíció, ezért a csapat feladta a kutatást. Az állagmegóvás érdekében a hajtáslánc folyadékait leengedték, a járművet leponyvázták. Évekkel később kétszer is felismerték a piros Snow Cruiserre, 1946-ban az amerikai haditengerészet különleges alakulata fedezte fel egy hadgyakorlat során. 1958-ban egy Sir Edmund Hillary által vezetett expedíció is rátalált a járműre, melyet teljesen belepett a hó. A misszió tagjai körbeásták és több napig laktak benne, de nem indították be a Snow Cruisert. Később is többször indítottak expedíciókat felkutatására, de már nem találták meg. Feltételezések szerint hatvanas évek közepén leszakadt Ross jéghegy repedésében a tengerbe merült a Snow Cruiser, de az is felmerült, hogy szovjetek szállították haza tanulmányozásra. Fotók: LSB, Cummins, GoodYear, Hyundai, INEOS, Toyota, White Desert További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!