Már az odaúton megtapasztaltam a közlekedési „kultúrát”
A Nagyvasak Harca rendezvényre igyekeztem tehát, amihez a Bükk gyönyörű fennsíkjain, és lankás szerpentinjein keresztül érkeztem. Ezek tehát igazi hegyi utak, szűk kanyarokkal, és persze nagy forgalommal. Ettől függetlenül kényelmesen lehet(ne) tartani a kellemes 80 km/h-ás átlagot, de a legtöbb sofőr fél a kanyaroktól, ezért inkább a szerintük biztonságos 50-60km/h-ra lassít. Amíg lehetett, fűztem az íveket, pedig egy hatalmas egyterűvel voltam, de mindennel lehet dinamikusan haladni a sebességhatárokat betartva. Amikor láttam, hogy érkezem a vonat mögé, és én leszek benne az utolsó kocsi, akkor nagyobb követési távolságot tartva haladtam tovább. Ez persze nem tetszett a mögöttem jövőnek, így egy rövid egyenes szakaszon megelőzött, hogy ő követhesse fél méterről az utolsó autót. Ami viszont már hajmeresztő volt, hogy a mögötte jövő is megelőzött, pedig ő már nem látta be a szembe érkező forgalmat. Mindhárman tudtuk, hogy nem azért megyek lassan, mert tötyörgök, hanem tartottam egy egészséges követési távolságot. De nekik menniük kell. Aztán persze falvakon keresztül álltak szorosan a sor végén, amit jól láttam, mert végig ott mentem mögöttük. Sosem fogom megérteni, hogy nekik ez miért volt így jobb?
Motoros találkozón előadást tartani nehezebb
Hatalmas tömeg, zúgó motorok, és párhuzamosan futó programok. A sörsátorban, ahol Józsi az előadását tartotta, szép tömeg gyűlt össze. Valamit látni szerettek volna, kíváncsiak voltak, így hiteles forrásból megtudták, hogy mitől halhatunk meg az utakon. Mert Pintér Józsefnek van egy rejtett képessége, hiszen ugyanolyan ember, mint mi vagyunk, és hiába ismeri (hiszen csinálta hosszú éveken keresztül a baleseti helyszínelők megterhelő munkáját), mégsem rendőr nyelven mondja el, hanem hozzánk, hétköznapi emberekhez címezve. Ha kell velünk nevet, de amikor szükséges, akkor megvárja, hogy a "csend" a közönségben is dolgozzon néhány másodpercig. A kezdeti laza hangulat aztán átvált egy idő után merevebbe, amikor komolyabb balesetek következnek. Milyen érzés azonosításra jelentkezni valakinek a hozzátartozójához? Vagy egy egész család halálát elhozó balesetnél helyszínelni? Igen, ezek már igazi megrázó, és elgondolkodtató történetek, amelyekből úgy érzem, sosem fogy ki. Hiszen erre az előadásra is újabb baleseti helyszínelő esetekkel készült. Amikor egy kamion és egy Astra ütközik, és a kamion sofőrje kiesik a szélvédőn, mert nem volt bekötve. Gondolta volna, hogy ha a kamionsofőr meghalna a balesetben (pedig saját hibájából mulasztotta el használni a biztonsági övet), akkor ezért az Astrát vezető akár letöltendő szabadságvesztést is kaphatna? Persze nem maradtak ki a motoros balesetek sem, és letaglózó volt hallani, hogy a Józsi által ismert utolsó hat balesetnél minden motorosról lerepült a bukósisak. Azért, mert nem a megfelelő méretű sisakot használták.
Persze, hogy szó esett a követési távolság be nem tartásáról is, ami szintén egy komoly baleseti kockázat. Elég csak az én ideérkezésemre gondolni, ahol szintén emiatt történt kockázatos, és balesetveszélyes helyzet. De szó volt arról, amikor valaki semmibe veszi a közlekedési táblákat, felfestéseket, és megfordul a dupla záróvonalon, ekkor ütközik egy másik autóval, és a vétkes sofőr a helyszínen életét veszti. Az előadás végén elcsíptem egy beszélgetést két résztvevő között, akik arról tanakodtak, hogy tudja felvenni a munkát minden nap egy baleseti helyszínelő. Főleg úgy, ha ilyen tragikus kimenetelű közlekedési baleseteknél kell dolgoznia, aztán az elhunyt hozzátartozóival egyeztetnie. Ők is arra a megállapításra jutottak, amire jó magam is, hogy idővel a balesetek látványa mindennapossá válik, és a halálesetek is darabszámra mennek. Másképpen biztos nem menne. Józsit elkaptam az előadás végén két mondatra, így feltehettem még neki kérdéseimet is, amik az előadás alatt fogalmazódtak meg bennem.
Nehezebb egy ilyen hangos rendezvényen előadást tartani, mint egy zárt téren, mondjuk művelődési házban, ahová miattad mennek?
Több a zavaró tényező. Máshogy kell készülni. Én nem foglalkozom a helyszínnel.
Azt mondta a főszervező az előadásod végén, hogy Józsi meghozta az étvágyat az ebédhez. Van benne valami, mert sokszor erős képsorokat láttunk, és nehéz történeteket, amiknek tragikus lett a vége.
Nem a megfélemlítés a cél, hanem hogy gondolkodjon el rajta mindenki, a veszély mindig ott van. És felejtsük el a bizalmi elvet! Testközelből szeretném elhozni a baleseteket, azok utóéletét, mert az szerintem nem csak egy kattintás a neten, vagy fél perc az esti híradóban. Ott kőkemény dolgok történnek, amik egy életre befolyásolják az érintett, és a családja jövőjét is.
A mai előadásod neve Kommentháború. Nekem a legszembetűnőbb része, hogy egy az egyben megmutatod azokat a sokszor sértő, és kioktató kommenteket, amik az előadásaidra, vagy a közösségi médiás videóidra érkeztek.
Először felhúztam magam ezeken. Mert egy csomó energiát beleteszek ebbe, és próbálom megmutatni, hogy ezzel változtassak. Aztán jönnek a mindenhez értenek típusúak, és írják ezt a sok ostobaságot. Később ezt elengedtem, most már nem hoz ki a sodromból. A mai és az ezt megelőző előadás (út, állatok, vadak) is erre épülnek. Először ki akartam takarni a neveket, meg arcokat, de ha ezt nyilvánosan elmondta a közösségi médiában, akkor vállalta, így lett aztán az előadásom része a kommentje. Ezt a világot, és az AI-t is bele kell szőni, mert itt van, és fontos, de nem mindenható!
Nem észt osztani akarsz rendőrként. Nincs semmi szakirányú előadói végzettséged, úgy mondod, ahogy érzed. Pont ez a hitelességed, mert úgy tudsz megnyilvánulni, hogy elhiszik.
Ez vagyok én, ezt csináltam, ebben éltem sokáig. Még ma is közvetve, hiszen minden nagyobb balesetről tudok, a kollégáktól megtudom a háttérinfókat. Azt gondolom, hogy ha nem csinálunk semmit, akkor semmi sem fog változni. Így meg hátha. Szentül hiszem azt, hogy minden előadásomon ott van az az egy ember, akiért most például 600 kilométert utaztam.