Imádom Japánt, imádom a japán embereket, és imádom a japán autókat. Mindig is azok közé tartoztam, akik értik az japán autókat. Akik értékelik azt a barátságos, befogadó szeretetet, amit árasztanak magukból. A maguk ázsiai esetlenségeikkel együtt, amiket könnyedén elnézel, hiszen érzed, hogy minden lépésükkel csak jót, jobbat akartak a felhasználónak. Ugyanakkor az is igaz, hogy onnan a világ másik feléről nem mindig sikerül beletalálniuk az európai ízlésbe, vagy túlságosan meg akarnak felelni az itteni előírásoknak. És azt hiszem, a frissített HR-V-vel most sikerült ebbe a hibába beleesniük. Ráadásul milyen áron…
Itt most nem arról van szó, hogy az első benyomás finoman szólva sem erőteljes a HR-V esetében. Nagy illesztési hézagok, kilátszó lemezek, furcsa réstömések és indokolatlan BMW M-es színek az orron. Odabent 2-es Prius szag, a legegyszerűbb műanyagok, oda nem illő kék díszlécek. Ez kisautó szinten belefér – hiszen a Honda Global Small Car padlólemezén osztozik a Jazzel –, ráadásul messze túlkompenzálja ezt a szegmensén túlmutató tágas utasterével, és rendkívüli praktikusságával, ami talán még mindig a legfontosabb érv a HR-V mellett.
Inkább arról van szó, hogy olyan szinten elavult a felhasználási élmény, hogy arra 2025-ben nincs mentség. Ma már létező probléma például a sebességkorlátozásra figyelmeztetés kikapcsolhatósága, ami a HR-V-ben csak álló helyzetben, a váltó P állásában lehetséges a menü mélyéről. Tehát, ha elindulás után jössz rá, hogy elfelejtetted, akkor vagy félreállsz, vagy így jártál. Ugyanígy furcsa, hogy B módban, tehát fokozott visszatermelésnél nem működik az adaptív tempomat. Amire viszont végleg nincs mentség, az a lassan tíz éve érdemben nem frissített infotainment rendszer. Ez az a pont, amikor a túlféltő rendszer és a gombtenger már inkább teher, mintsem erény.
Korábban azért szerettük a japán autókat, mert bár nem passzoltak a betűtípusok a képernyők között, de a háttérben meghúzódva, megbízható társként tették a dolgukat. Egyszerűen csak könnyebbé tették az életedet, de ezt a HR-V esetében most nem éreztem. Pedig a hagyományos hibrid hajtásláncával nincs semmi probléma. Mondhatni ősi recept: egy hidegen nem túl szép orgánumú, 1,5 literes, 107 lóerős, szívó négyhengeres benzinmotor és két villanymotor (az egyik igazából csak generátor), amiket egy ismeretlen kapacitású, nagyon kicsi akkumulátor táplál egyenesen a csomagtartó alól. A működési elv mégis kicsit más, mint a Toyotánál, hiszen a Honda jobban erőlteti a soros hibrid működést.
Mivel nincs áttétele a benzinmotorról elindulni, ezért gázállástól függetlenül mindig villanyról fog indulni, és csak nagy terheléskor vagy magas tempónál fog közvetlenül a benzinmotorról hajtani. Ezzel megvan az az erénye, hogy nem olyan érzékeny a pedálok állására, és nem is nyeli el olyan bőszen a lóerőket, mint a Toyota CVT-je; cserébe a Hondában van kuplung, míg a Toyotában nincs. Bár ugrásszerű gyorsulási élményt okoz, azért így is untig elég az ereje a dinamikus közlekedéshez, már csak a kis tömege miatt is. Odafigyelés nélkül tudja hozni a 4,4 literes átlagokat városi használat során, és autópályán is csak egy literrel több ez az érték.
Hogy mi történt a facelift során? Új, szögletesebb az orr kialakítása, sötétítettek a fényszórók, új felnik és színek csatlakoztak a kínálathoz – amilyen például a tesztautón látható kéttónusú Urban Grey fényezés vagy a 18-colos felniszett. Szintén menő az új klímapanel tekerőinek világítása, ami hidegnél kékre, melegnél pirosra vált. És ne feledjük a hátsó üléssort: hátlap döntéskor az ülőlap is lesüllyed, hogy lapos legyen a raktér, még az áthidaló filc elemet sem hagyták ki. Ha viszont úgy hozza a szükség, akkor önmagában a hátsó ülőlapok is felhajthatóak, ezzel egyfajta osztott rakteret létrehozva. Amire szükség is lehet, ugyanis a 335 literes csomagtér kapacitás nem túl acélos, még akkor sem, ha egyébként hosszában elnyel egy babakocsit a legtöbb mai crossoverrel ellentétben, amikben csak keresztbe fér el.
Szóval vannak hagyományos értékei (már csak az is, hogy mennyire jól kilátni), és a megbízhatóság ígérete tényleg megfizethetetlen. Ilyen minőség és elavult felhasználási élmény mellett én mégis túlzónak érzem az Advance Style Plus felszereltségű, minden jóval megpakolt tesztautó 16,4 millió forintos listaárát, de még a 13,6 millió forintos bevezető árat is a versenytársakhoz képest, még akkor is, ha biztos vagyok benne, hogy nagy kedvezményekre lehet számítani, ha betérünk egy szalonba.
További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!