Miről jut ez most eszembe? Rólunk, a 21. század elejének emberiségéről, Európájáról, illetve konkrétan viszonyukról az autóhoz, az autózáshoz. Rajtunk is átrohan egy válság, a pandémia, amely válogatás nélkül ragad el áldozatokat, alapjában forgatja fel a megszokott életet, és rávilágít, hogy a vezető elitek ezúttal sem olvastak az előjelekből. Mit tanulhatunk, helyesebben tanulhatnánk a koronavírus-járványból? Járműgyártás maszkban. Fotóillusztráció: Porsche AG Azt, hogy egy ragályos betegség kártételének mértéke nem egyedül biológiai tényezőktől függ, hanem az érintett populáció életmódjától is. Túlságosan rászoktunk az élethez voltaképpen szükségtelen luxushoz, például „üveggolyóként megkaptuk a távolságot” (József Attila), állandósult népvándorlás hömpölygött keresztül-kasul a földkerekségen, és egész gazdasági ágazatok – repülés, szállodák, vendéglátás, programszervezés, szórakoztatás – épültek rá a mobilitásra. Amikor pedig bejött a „maradj otthon” kényszere, nagyon sok egyén és cég került válsághelyzetbe, annyi, hogy az már veszélybe sodorhat országokat is. Azt, hogy az autógyártást nem józan igények vezérlik, hanem a márkák beteges törekvése az állandó növekedésre és a részvényesek zsebének megtömésére – a mi pénzünkből… Hasonlítsuk össze a mai kínálatot a hatvanas évekével! Az akkori kocsikkal boldogan jártak munkába, Balatonra, külföldre az emberek, pedig nem volt bennük klíma, központi zár, állandó internetkapcsolat, tízcolos, színes érintőképernyő. Boldogabbak vagyunk a pazar felszereltségű maiakkal? Ha igen, az baj, sivár lelkivilágra, téves értékrendre utal, ha pedig nem, akkor minek? Mert elhittük a hazugságot, hogy az autó személyiségünk kifejezője, sőt kiterjesztője, határok ledöntője, amely Supermanné teszi gazdáját? Azt, hogy a kőbe vésett európai alapértéknek beállított „emberek, áruk és tőke szabad mozgása” széles, kényelmes úton, prémiumautóban visz a pokolba. Mindenki, minden vállalat azt teszi, ami érdeke, de ezek a partikuláris érdekek összegződve már nem közérdeket adnak ki, hanem azt a válsághelyzetet, amelyben most leledzünk. Már régóta tudjuk, hogy a mindent központilag irányítani, mindenkit alacsony nívóra leszorítani akaró szocializmus életképtelen, és éppen most tanuljuk meg, hogy mi az eredménye, ha teljesen a lovak közé dobják a gyeplőt. Ránk is illik, hogy semmit sem felejtettünk? Két keréken nem csak egészséges, biztonságos is. Sajnos úgy tűnik, hogy igen. Budapest, hiába festettek fel az autóforgalmat helyenként komolyan beszűkítő kerékpársávokat, nem lett biciklis város, holott az évszak is kedvezne egy tömegesebb átállásnak. Mindenesetre biztató, hogy fellendült a bicikliboltok forgalma, és hogy egy magyar gyártó már kapacitásgondokkal küzd. Sétálósabbak sem igen lettünk, és nincs feltűnően több elektromos vagy lábhajtásos roller az utcákon. Amint szabad vagy muszáj elmenni hazulról, legtöbben autóba ülnek, már rendszeresek a dugók a belvárosban. Továbbra is sokan járnak tömegközlekedéssel, az orruk alá leengedett maszkkal, amelynek így szinte semmi értelme. Saját erejükből sokkal kevesebben mozognak, mint nálunk magasabb életszínvonalú országokban, például Hollandiában, Dániában, Németországban. Nem felejtettük el, hogy autós náció, autós emberek vagyunk. Pesszimistán látok? („Pesszimista az, akinek mindig igaza van, de sose tud neki örülni.”) Talán inkább reálisan. Az deríthetne fel, ha helyes irányba mutató intézkedések sokaságát látnám. Ha kormányzati, például adózási eszközökkel ösztönöznék a távmunka és a távoktatás minél nagyobb arányú megtartását, hiszen a tapasztalatok azt mutatják, hogy lehet így is hatékonyan dolgozni, tanulni. Hol marad, meddig várat magára vállalatok, hivatalok bejelentése, hogy bizonyos munkakörökben náluk már ötnél kevesebb napon kell bejárni az alkalmazottaknak, akik így kevesebb kilométert tehetnek autójukba, kevesebbet szenvednek dugóban? Ha az Európai Unió felismerné az idők szavát, és gyökeresen megváltoztatná szemléletét: nem a globális nagytőke érdekeié az elsőbbség, hanem az egészséges, kevésbé pazarló, a környezetet nem annyira terhelő életstílusé. Ha megpróbálna ésszerű középutat találni a KGST primitív vircsaftja és az EU szofisztikált hedonizmuspártolása között. Ha nem azt néznék, hogy miképp lehet egyre újabb technikai megoldásokkal (villanyautó, minimális javulást aránytalan ráfordítással elérő újabb és újabb kipufogási határértékek) enyhíteni a túlzott technikafüggőség ártalmait, hanem megpróbálnák a valós emberi igényekhez igazítani az ipari termelést. Mit mondana Talleyrand, ha körülnézne a mai Franciaországban és Európában? Nem a klasszikussá vált szállóigéjét ismételné meg? Nem akarom megválaszolni a kérdést, inkább arra biztatok mindenkit, hogy gondolkozzon el rajta, tanuljon belőle, és felejtse el rossz beidegződéseit, szokásait!