Az autóipar nemcsak azért fontos, mert előállítja járműveinket, hanem, mert Európa és vezető országai húzóágazata, versenyképességének záloga, és egyik legnagyobb munkaadója. Ezt a kincset felelőtlenül kockára tenni, a klasszikus bonmot szerint „több, mint bűn – hiba!” Mégis megtették. A „zöld” álmokat kergető Európai Unió olyan emissziós normákat hozott ki, amelyek műszakilag szinte teljesíthetetlenek voltak, vagy ha mégis, akkor csak az autók menetteljesítményeinek lerontásával, amit nem akceptálnának a vásárlók. Ez különösen annak fényében fura, hogy tudva tudjuk, milyen zsíros pozíciókat kapnak uniós politikusok, nagyvállalatok igazgatótanácsában, felügyelőbizottságában – akkor miért vágták maguk alatt a fát, az iparbárókkal összejátszva? Talán abban bíztak, hogy versenyelőnyhöz jutnak saját piacukon? Benzin helyett áramot tankolunk. Illusztráció Az önmaguknak állított csapdából csalással próbáltak kimászni: olyan szoftvert telepítettek a járművekbe, amely mérési körülmények (adott minta szerint változó sebesség, nincs kormánymozgás) között teljesítették a határértékeket, de valós használatban nem. Amerikai fogyasztóvédőknek feltűnt a különbség, perre mentek. Az érintettek sumákoltak, hazudoztak, akadályozták az igazságszolgáltatást, hamisan tanúskodtak. A hógolyóból keletkezett lavina elsodorta európai autómárkák jó hírét, szoftverfrissítésekre és kártérítésekre költhettek csillagászati összegeket, és meghurcoltak néhány felelőst.  Ki volna ezek után oly naiv, hogy higgyen sziréndaluknak? Egy egész ágazat vesztette el hitelét, a háttérből a szálakat húzogató uniós garnitúrával együtt. Napnál világosabban bebizonyosodott becstelenségük. Az EU-é azért, mert ha komolyan venné magasztos jelszavait, illetve saját magát, nagyon hathatós intézkedéseket kellett volna hoznia a csorba kiköszörülésére. Ehelyett mi játszódik le a szemünk előtt? Bízva benne, hogy rövidebb az emberek memóriája, mint az ő hivatali idejük, újabb légvárat építenek. Most azt igyekeznek elhitetni, hogy a természet és az élhető Föld legfőbb ellensége a belsőégésű motor, amelyet elfojtó rendelkezésekkel ki kell szorítani a használatból. Ha hinnének saját lázálmukban, akkor a luxust kellene visszafogni, redukálva a kedvtelési autózást, a motorok teljesítményét, a kocsik sebességpotenciálját, a kamionok fölösleges fuvarjait. Ilyesminek azonban nyoma sincs, a globalista fogyasztói társadalom tipikus észjárásával továbbra is túl sok, túl fényűző, túl erős, túl gyors gépkocsi gyártását, eladását, használatát preferálják – de azok villanyautók vagy legalább hibridek legyenek! Egyetlen komoly szakember, tudós, mérnök sem támasztja alá ezt az elképzelést, inkább kézzel-lábbal tiltakoznak ellene, de hangjuk elvész a véleményterror dübörgésében és a marketing csinnadrattájában. Hiába magyarázzák, hogy a villanyautók élettartamra vetített ökológiai lábnyoma nem annyival jobb, mint állítják, sőt az adott ország áramtermelő energiamixétől függően akár rosszabb lehet. De ha jobb is a villanyautó, meg kellene várni, hogy természetes módon, a vevők igényei, értékelései és a piac szabályozó hatása szerint terjedjen el, és majd akkor tegyék egyeduralkodóvá, ha kialakult legalább néhány éves pozitív tapasztalat. Ehelyett a jogi, szabályozási háttér változtatásaival és a villanyautók hátrányainak lekicsinylésével, agyonhallgatásával szolgálják a vélhetően valóságos célt: azt, hogy óriásit kaszálhasson az autóipar Európa belsőégésű motoros autóállományának erőltetett ütemű lecserélésén. Ugye rémlik, hogy ez kísértetiesen hasonlít a dízelbotrányra: valamit jobbnak hazudnak a valóságosnál, eladják milliószám, mi meg vehetünk az eddigi autónknál sokkal drágábbat, sokkal rövidebb hatótávút, és sok szempontból problémásabbat. Nézzünk meg most csak egyetlen szempontot. A reklámozás azt sulykolja a fejünkbe, hogy egy villanyautó hatótávja „akár” 350 kilométer. Hangsúly az „akár” szón: csakugyan ennyit megy egy feltöltésre, ha tavasz van, nem kell sem fűteni, sem klímatizálni a kocsit, nincs bekapcsolva a hátsó szélvédő fűtőszála, nem jár az ablaktörlő, és a mérési szabvány szerint mennek a kocsival, azaz szép lassan, kíméletesen, kis terheléssel, vízszintes úton, a gyorsításokat visszafogó Eco üzemmódban, kerülve a Normal és még inkább a Sport módot. Ez viszont nagyon más, mint amire általában autót vásárolnak az emberek – akiket éppen az ellenkező stílusra hangolt az autók egyre növekvő teljesítménye, dinamikája. Teljes mértékben elképzelhetetlen, hogy egyszer csak összeáll egy csoport elégedetlen villanyautó-tulajdonos, pertársaságot alakít, és keresetet nyújt be valamilyen bíróságon, azzal, hogy megtévesztették őket: feltűnő a különbség járművük ígért és tényleges hatótávja, használhatósága, gyakorlati értéke között. Hiszen még az a bizonyos „akár” 350 kilométer is a nyolcvan százalékára csökkenhet a nyolcéves garanciális időszak végére, tehát csak 280 marad, és a „mindössze” félórás gyorstöltés után ennek is csak 80 százaléka jön vissza, tehát 224. Mármint elméletileg, klíma, fűtés, élénk tempó és a többi nélkül. Mi lesz, ha arra hivatkoznak, hogy kocsijuk csak a szabványos mérési körülmények között hozza azokat a képességeket, amelyekért kifizették az árát, de sokkal rosszabbul teljesít a valóságos életben? Egy bírósági ítélettel újabb hógolyó indulhat el a lejtőn, hogy lavinává duzzadjon, és elsöpörje az egész humbugot, a fogyasztókat becsapó felelősökkel együtt. Ez lesz a nagy villanyautó-botrány. Nem akarok jósolni, csak elgondolkodtatni: kinek hisznek jobban, a besározódott iparmágnásoknak és politikusoknak, vagy nekem?    További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!