Párizs–Tokió. Egy útvonal, amit ma már fapados légitársaságok is kínálnak néhány száz euróért, legalább egy kényelmetlen átszállással és a szomszéd utas maradandó könyöknyomával a bordáink között. Éppen ezért Renan Favigny nem akart repülni. Talán túl egyszerűnek találta. Inkább beült a saját Peugeot 104-esébe, és elindult kelet felé. Igen, egy olyan Peugeot 104-esbe, amit sokan legfeljebb nosztalgikus veterántalálkozón tudnának elképzelni, s nem látják benne, hogy Oroszországon, Kazahsztánon és Szibérián át elmegy egészen Japánig. Renan döntése elsőre teljesen irracionálisnak tűnt. Ha valaki interkontinentális autós túrára indul, általában nem veterán francia ferdehátút választ. Ő viszont pontosan ezért tette. „Azt akartam kideríteni, hogy meg lehet-e csinálni valami olyasmivel, amit bárki megengedhet magának” – mondta később. A 104-es különleges volt számára: ez volt az első autója, amit tíz évvel korábban Bretagne-ban vett ezer euróért. Akkor még hibátlan állapotban volt, legalábbis Renan szerint. Az, hogy egy ilyen út mit tesz a közel ötvenéves technikával, csak később derült ki. A nagy kaland előtt persze voltak kisebb próbautak. Az első komolyabb túra Párizsból a skót felföldre vezetett volna, de a Peugeot öt mérfölddel Dover után feladta. Renan azonban nem hagyta, hogy a Brit-szigetek győzzenek: újra nekivágott, és másodszorra sikerrel járt. Jutalma a haggis jellegzetes íze és a skót duda hangja volt, meg persze az érzés, hogy tényleg érdemes nagyot álmodni egy idős kisautóval. „Mindig is nagy kalandra vágytam. Mielőtt jogsim lett, nem értettem, miért nem használják az emberek az autójukat külföldi utazásokra. Látni akartam, mire képes egy átlagos srác, nulla autószerelői gyakorlattal és szűkös költségvetéssel.” 2024 őszén eljött az indulás ideje. A kis Peugeot-ba bekerült egy napelem és egy power bank a kütyük és a fényképezőgép töltésére, egy sátor, egy hátizsáknyi ruha és néhány alap-pótalkatrész. Ennyi elég, hiszen mi baj történhetne? A válasz gyorsan megérkezett. A második napon defektet kapott, a harmadikon a benzin folyni kezdett a tanksapka környékén. Apró, orvosolható hibák voltak ezek, így Renan nem ijedt meg. „Egy ötvenéves autót nem lehet hibáztatni azért, mert tiltakozik egy kontinenseken átívelő út ellen” – vont vállat. Egy ideig minden simán ment. Az országok jöttek-mentek – átszelték Magyarországot is –, s a Peugeot vígan pöfögött. Aztán jött az első komoly döntés: Kína vagy Oroszország? A Kína és Észak-Korea által megkövetelt papírmunka gyorsan elvette a kedvét a déli útvonaltól, hiszen helyi jogosítvány nélkül esélytelen lett volna az áthaladás. Így maradt Oroszország, ami elsőre ijesztőbbnek hangzik, de logisztikailag egyszerűbbnek bizonyult. Az egyetlen biztos belépési pont Grúzián keresztül vezetett, ami Törökország és Kazahsztán érintését jelentette, jókora kerülővel. Ez már egy egészen más világ, így a problémák is furcsák voltak. Kazahsztánban Renan a helyi rendőröket kérdezte meg, hogy hol verheti fel a sátrát – ők pedig a város főterére irányították. Nem túl intim, de legalább közel voltak a boltok. Hamar megmutatkozott az út egyik legfontosabb tanulsága is: az emberek mindenhol kedvesek voltak. Meghívták enni-inni, tanácsokat adtak, érdeklődtek, segíteni akartak. Talán átéreztek valamit abból, mekkora vállalkozás egy ilyen idős kisautóval átszelni a fél világot, és ösztönösen azon voltak, hogy Renan és a vagány kis Peugeot célba érjenek. Oroszországban azonban az út sötétebb fordulatot vett. Egy komoly balesetben hátulról belerohantak a Peugeot-ba. A kis 104-es úgy gyűrődött össze, mint egy harmonika: a hátsó tengely benyomult a hátsó ülések helyére, a karosszéria totálkárosnak tűnt. Minderre rátett egy lapáttal a szibériai tél. Fagy, hó, dermesztő hideg. A javítás lassan ment, nehézkesen, és eljött egy pont, amikor hősünk kénytelen volt szó szerint jegelni az utat, és megvárni a jobb időt. A kitartás azonban meghozta gyümölcsét. A helyiek, szerelők, idegenek segítettek neki. Sokszor nem is pénzért, hanem puszta jóindulatból. Együtt rakták rendbe a Peugeot-t. A javítás végül meglepően olcsó lett, a 104-es pedig – kissé sebzetten, de még mindig elszántan – újra útnak indult kelet felé. A hosszú kilométerek után végül elérte Vlagyivosztokot. Az út itt véget ért, ideje volt vízre szállni. Renan helyet talált magának és az autónak egy teherhajón Busan felé, Dél-Koreába, onnan pedig komp vitte át őket a Japán-tengeren. Ez volt az egész út legnagyobb fizikai akadálya. Amikor megérkezett Japánba, már tombolt a nyár, 38 fok volt, és a kis 104-esben persze nem volt klíma. Apró kellemetlenség csupán, hiszen a cél már csak karnyújtásnyira volt. Japán kulturális sokkot hozott. Renan attól tartott, hogy az emberek rossz szemmel nézik majd az öreg, füstölő Peugeot-t a patyolattiszta országban. De itt sem kellett csalódnia. Szinte azonnal találkozott valakivel, aki kitweetelte az ötvenéves veteránautó Párizs–Tokió autós maratonját. A bejegyzés tízmillió megtekintést ért el, Renan és a Peugeot 104-es egyik napról a másikra sztárok lettek. Tokióban aztán elszabadult az őrület. Tömeg várta őket, köztük a Peugeot japán képviseletének vezérigazgatója is. És hogy ünnepelt az ekkorra már kissé gyűrött állapotban lévő 104-es? Miután célba ért, elfüstölte a benzinpumpáját, és nem volt hajlandó megmozdulni. A történet tanulsága, hogy ez az út nemcsak az autóról szólt, hanem az emberek kedvességéről, a kitartásról, és arról, hogy a legnagyobb kalandokhoz néha kevés is elég. Egy öreg Peugeot 104-es, egy sátor és töretlen lelkesedés. Renan szerencsére végigfilmezte az egész utat, a Detective Renan nevű Youtube-csatornán lehet végigkísérni a kis 104-es kalandjait.   További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!