Elégedett vagy? A körülményekhez képest igen – válaszolta Szalay Balázs, az Opel Dakar Team pilótája. Azt kaptad ettől a versenytől, amit vártál? Igen. Visszaszoktam a sivatagba. Lelkesen és nagy reményekkel vártam az abu-dzabi viadalt, mert miután tökéletesen felkészültünk az Africa Race-re, az első napi bukást követően úgy éreztük, hoppon maradtunk. Bőven maradt bennünk hiányérzet, és megmondom őszintén, arra is nagyon kíváncsi voltam, mennyire hagyott nyomot bennem a bukás. És mennyire? A verseny felére jöttem rá, hogy eléggé. Mi történt? Az első sivatagi napon az egyik helyi Toyota-pilótával küzdöttünk, aki megelőzött minket. Mentünk utána, tartottuk a tempóját, és bár egy idő után már nagyon lassúak voltunk mind a ketten, mégis csak a szakasz legvégén tudtam megelőzni. A második sivatagi napon aztán jött a technikai gond... Igen. Jól indult a nap, de aztán jött a kardántengely törése, ami szétverte az olajteknőt, úgyhogy ott ragadtunk a sivatagban. Vagy öt órát vártunk, mire jött a segítség, azalatt volt időnk gondolkodni. Már arról szőttünk terveket, hogy indulunk meg kifelé, ha lemegy a nap és egy kicsit hűvösebbre fordul az idő. Végül erre nem volt szükség. A szervizcsapat megoldotta a problémát, de ebben azért nem lehettél száz százalékig biztos... Na igen, a Loctite ragasztónak tizenkét órát kellett volna száradnia, de csak két órája volt, mégsem kezdett el csöpögni az olaj. Persze, eleinte volt bennünk egy kis drukk, hogy vajon kibírja-e a kocsi az aznapi szakaszt, de a negyvenöt fokos külső és a százhúsz fokos olajhőmérsékletet is jól bírta a ragasztó. Forró nap volt, és a fentebb említett helyi Toyota-pilóta jóval előttünk rajtolt... Ám egyszer csak utolértük, és úgy magunk mögött hagytuk, mintha ott se lett volna. Pedig utólag elmondta, nyomta a gázt nagyon, hogy legalább követni tudjon minket. Mire következtetsz ebből? Arra, hogy magunkhoz képest nagyon sokat gyorsultunk – a toyotás volt a viszonyítási pont. Ráadásul mindezt úgy, hogy ő minden hónapban a sivatagban versenyez, tehát jóval több tapasztalata van, mint nekünk. A tapasztalat sem segített azonban a harmadik napon, amikor a helyiek is ugyanúgy ástak, mint a többiek, mint ahogy ti is. Mi történt? Át kellett kelnünk egy nagy dűnén, amely mögött két motor és egy autó elakadt, úgyhogy őket ki kellett kerülnünk. Lendületet vesztettünk, az autó beleesett egy nagy lyukba, úgyhogy fél órát kellett ásnunk, mire kikeveredtünk belőle. Két méterenként haladtunk előre, ahogy raktuk a Mokka alá a homokfutókat, és mindig, amikor kiszálltam a kocsiból, úgy megcsapott a meleg, hogy úgy éreztem, összeesek. Úgy éreztem ég a tüdőm, a gégém, kiment mind a kettőnkből az erő, alig álltunk a lábunkon a navigátorommal. Apropó navigátor, mennyire vált be a belga Fabian Lurquin? Jól tudtunk együtt dolgozni az elejétől kezdve, bár meg kell mondjam, navigáció szempontjából ez nem volt nehéz verseny, mert nyíltak voltak a GPS-pontok, ami azt jelenti, hogy ha elérted az egyiket, felvillant a másik. Kissé ijesztő is volt, amikor Fabian azt mondta, hogy mondjuk 75 fokra negyvennégy kilométerre van a következő, és utána fél órán keresztül nem szólt semmit, ami az úttal volt kapcsolatos. Melyik volt a legnehezebb nap? A szerdai. Azon ha lehet még az előzőnél is melegebb volt, és bár jobban felkészültünk, több vizet, és izotóniás italt vittünk, és nem is ástunk, azért nem volt könnyű. Viszont nagyon élveztük mindketten, és ez az eredményen is meglátszott, tizenkettedikek lettünk. Na ott és akkor éreztem, hogy visszaszoktam a sivatagba, hogy nem lesz gond... Tudtam nyomni a gázt, tudtam versenyezni, megelőztem, akit akartam, szóval visszajött a régi érzés. Ezért sajnáltad, hogy homokvihar miatt törölték az utolsó szakaszt? Ezért. Mert mire újra belejöttem a versenyzésbe, és már vége is lett a futamnak. Persze, megértem a rendezőket, a biztonság mindennél fontosabb. Összességében pozitívan értékelem a versenyt.