Néhány napja teljes körű engedélyt adtak az önvezető taxiknak San Franciscóban, így a kaliforniai város az első az Egyesült Államokban, ahol a sofőr nélküli járművek korlátozás nélkül szállíthatnak utasokat. Bár sokan vitatják a robottaxik biztonságosságát, az Alphabet (a Google anyacége) és a General Motors többségi tulajdonában lévő Waymo és Cruise cégek már meg is kezdték az éjjel-nappal elérhető szolgáltatást.   Bár önvezető autók most is sok városban közlekednek a forgalomban, ezek a járművek többnyire tesztelési céllal róják a kilométereket, és általában ül egy ember a kocsiban, hogy szükség esetén közbeavatkozhasson. Igaz, vannak olyan tesztek is, amikor már nincs ember az autóban. A San Francisco-i robottaxik megjelenése azonban mindenképpen mérföldkőnek számít, ezért a történelmi esemény kapcsán megmutatjuk, hogyan jutottak el idáig az önvezető autók.  Az önvezető járművek ötlete régóta izgatja a feltalálók, mérnökök és az átlagemberek fantáziáját. Az önálló működésre képes autók koncepciója már a 20. század elején rendszeresen felbukkant a jövőről alkotott víziókban. Ezeket a járműveket gyakran úgy ábrázolták, amelyek lehetővé teszi az utasok számára, hogy utazás közben pihenjenek. (Nos, a robottaxik engedélyezésével ez tulajdonképpen meg is valósult.) 1925-ben, csaknem száz évvel ezelőtt történt az első fontos kísérlet: Francis P. Houdina villamosmérnök rádión keresztül irányított egy teljes méretű, sofőr nélküli autót New York utcáin. Az autó összetört, és a projekt kudarcot vallott. De ahogy a későbbi évtizedekben egyre szaporodtak az autók, úgy erősödtek az automatizálására irányuló erőfeszítések is. Az 1939-es New York-i világkiállításon a General Motors a híres tervezővel, Norman Bel Geddesszel együttműködve olyan futurisztikus nagyváros képét vetítette előre, amelyet üveg felhőkarcolók, széles autópályák és automatikusan közlekedő autók uralnak. Az akkori elképzelés szerint a rádióvezérlésű elektromos autók az autópályákba ágyazott elektromágneses mezőket használták volna a haladáshoz. Bel Geddes azt jósolja, hogy az önvezető járművek 1960-ra valósággá válnak. 1957-ben az RCA Labs Nebraskában épített egy 120 méter hosszú autópályaszakaszt, amelybe speciális érzékelő áramköröket ágyaztak be – ezek küldtek jeleket a speciálisan felszerelt önvezető autónak. A rendszert úgy képzelték el, hogy az emberek maguk vezetik el az „ellenőrzött autópályáig” a kocsijukat, megnyomnak egy gombot a műszerfalon, és hagyják, hogy az út átvegye az irányítást. Az RCA több éven keresztül dolgozott az ötleten együttműködve a General Motorsszal, utóbbi egy Firebird nevű járművet is kifejlesztett, amelyben már volt tempomat és kulcs nélküli nyitás. Finanszírozási problémák azonban megakasztották ezeket a projekteket. Az 1960-as években az amerikai közútkezelő hivatal is elkezdett kísérletezni az elektronikusan vezérelt autópályákkal. A szakemberek eközben azt vizsgálták, hogy milyen speciális, intelligens vezérlésre lenne szükség ahhoz, hogy egy jármű teljesen önállóan működhessen – ez fordulópontot jelentett a kutatásokban és az autók fejlődésében. 1969-ben John McCarthy – akit a mesterséges intelligencia egyik alapító atyjaként tisztelnek – a „Számítógéppel vezérelt autók” című esszéjében a mai modern önvezető autókhoz hasonló járművet írt le. Elképzelése szerint az autó kamera segítségével dolgozná fel ugyanazokat a vizuális jeleket, mint amelyeket az emberi vezető is lát, és így tudna a jármű önállóan manőverezni.  1977-ben született meg az a jármű, amelyet az első valóban önvezető autónak szoktak nevezni. Az S. Tsugawa és kollégái által Japánban, a Tsukuba mérnöki laboratóriumban megalkotott autó képes volt feldolgozni az útról készült kameraképeket és ennek megfelelően irányítani a kocsit. Két kamera volt felszerelve rá, és analóg számítógépes technológiát használt a jelek feldolgozásához. Képes volt felismerni a fehér útburkolati jeleket, és akár 33 kilométer/órás sebességgel is haladhatott.  1987-ben egy másik fontos előrelépés történt az önvezető autók terén: a Mercedes-Benz bemutatta az Ernst Dickmanns mérnök nevéhez fűződő robotfurgont. A VaMoRs nevű jármű egy sor kamerával és mikroprocesszoros modullal volt felszerelve, hogy felismerje a jeleket és a többi közlekedőt. Dickman autója csaknem 100 kilométer/órával is tudott haladni, és fontos újítása volt az úgynevezett „dinamikus látás”, amelynek köszönhetően a képelemző rendszer ki tudta szűrni a „zajt”, hogy csak lényeges információkra fókuszáljon. Ez a tulajdonság ma is nagyon fontos.  2004-től az Egyesült Államok védelmi minisztériumának kutatásokért felelős részlege (DARPA) éveken át pénzdíjas kihívásokat, versenyeket hirdetett a mérnöki csapatoknak, a benevezett önvezető autóknak pedig különböző környezetben kellett bizonyítaniuk. Először 240 kilométert kellett megtenni sivatagi környezetben, majdpár évvel később a feladat helyszíne átkerült a városi környezetbe, ahol száz kilométer volt a táv hatórás szintidő alatt – ezt négy autó teljesítette sikeresen. A dollármilliós nyereménnyel kecsegtető kihívások hatalmas lendületet adtak a fejlesztéseknek.  2009-ben a Google is belevág egy önvezető autó kifejlesztésébe, de ekkor még nem jelentik be nyilvánosan a projektet. Később elkezdik a közutakon tesztelni az önvezető autókat, amelyek többi millió kilométert tettek meg – igaz, nem teljesen balesetmentesen.  A 2010-es években az olyan nagy nevű autógyártók, mint a General Motors, a Ford, a Mercedes, a Volkswagen, az Audi, a Nissan, a Toyota, a Tesla vagy a BMW sorra belevágtak, hogy önvezető autót alkossanak.  Egy Tesla belülről 2015-ben a Tesla bevezette a félig önvezető, „Autopilot” nevű funkciót, amely a sofőr kormányzása nélkül tette lehetővé a haladást az autópályán. Érdekesség, hogy a funkció egyik napról a másikra, egy szoftverfrissítés formájában jutott el a Model S tulajdonosokhoz.  Nektek is tetszett Tóbiás és Balambér meséje? Minden héten frissülő történetünket kövessétek itt az Autószektoron, naponta új játékokért, tanácsokért pedig lájkoljatok minket a Facebookon!