A sport nagyon be tudja szippantani az embert, egy napom sem telhet el nélküle. Ha valaki ráadásul még pedáns természetű, és nagyon vigyáz „testrészének” tartott sporteszközeire, akkor odafigyel, hogy miképp viszi magával ezeket. Nálam például szóba sem jöhet, hogy tetőcsomagtartón hasítsa a szelet a bringám, miközben rovarok ragadnak rá, és belepheti az autók sáros vízpermetje. Ezért mindig a kocsi belsejében utazott és utazik, így jártunk sokfelé, például az Alpokban, Korzikán, a Pireneusokban, vagy éppenséggel a Keleti Kárpátok hágóin. Kajak, kenu? Már régóta felfújható típusokat használok, hogy autóval (vagy akár vonattal) el tudjam vinni bárhová, a Fekete-erdőtől a Mazuri-tavakig. Ennyiből nyilvánvaló lehet, hogy saját használatú járművemtől nem divatos dizájnt, „sportos eleganciával emelkedő övvonalat” várok elsősorban, hanem praktikumot, tágasságot. Eléggé hidegen tud hagyni egy fényszóró szigorúan rámenős tekintete, vagy mandulavágású kontúrja, netán szívre ható könnycsepp-alakja. Befér az átlagosnál hosszabb fekvőbringám, a túratársam biciklijével együtt, úgy hogy maradjon hely egyébnek is, vagy nem fér be? Ebből az alapállásból vettem át a Riftert. Persze semmi bajom azzal, hogy egy jó kinézetű, kellően dinamikus és élvezetesen vezethető kocsi, nagy kedvencemmel, az i-Cockpit vezetőhellyel, ahol a kicsi kormánykerék fölött látom takarás nélkül a műszereket, de első intézkedésként beraktam a kétszemélyes „léghajóm” hordzsákját, a szétszedhető evezővel együtt. Hűha, csak úgy eltűnik a 775 literes hombárban. Hasonló volt a helyzet, amikor betársult mellé egy szintén felfújható, négyszemélyes rafting-kenu, mindenféle egyéb motyóval. Ezzel már belopta magát a szívembe. Hát még, mikor a csaknem két méter hosszú fekvőbringára került sor, egy túrabiciklivel együtt. Igaz, mindhárom hátsó ülést lehajtottuk, de a kialakult sík padlón jól elfért egymásra rakva a két kétkerekű, közöttük takaróval, hogy ne zörögjenek, illetve karcolják egymást. A következő próbán egy-egy terep-, túra- és versenybringát pakoltunk be, egymásnak „fejtől-lábtól”, kormányra és nyeregre állítva, és beült három személy is. Azt már csak elképzeltem, hogy milyen lenne jókora zsákba hajtogatott siklóernyőkkel, vagy könnyűbúvár-felszerelésekkel utazni. A Rifter nem válogatós, mindenféle sportágban támogatja gazdáját. Más autókban is bőséges a férőhely, ám a Rifter letromfolja azokat sokféle rakodóhelyével. Jó, hogy beférnek a bringák, de azért ne kelljen a fejünkön tartani a sisakot, és ölünkben a hátizsákot! Nem is kell, mert a kocsi saját felszerelési tárgyai a hátsó lábtér alá süllyesztett fedeles tárolókba kerülhetnek, egyéb úti motyók az első szélvédőtől a hátsóig tartó padlásra, amely elöl és középen kétfelől, egyszerű felnyúlással elérhető, de leghátul van egy elölről tolóajtókkal, hátulról, az ötödik ajtó felnyitása után, lenyíló fedéllel hozzáférhetővé tett jókora szekrény is, például ruhadaraboknak. Mivel elektromos a kézifék, annak szokásos helyén is van két jó mély, rolós üreg, és még mindig nem tettünk semmit a kesztyűtartóba és az ajtózsebekbe. Ha mindent szépen befogad a belső tér, nem kell tetőcsomagtartóval, tetődobozzal lerontani az aerodinamikát, plusz fogyasztást bevállalva – persze ezek megvásárlásának vagy bérlésének költségén felül. Biztonságosabb is így, nem fordulhat elő olyan malőr, hogy valaki megfeledkezve a magasban utazó biciklikről, be akar hajtani mélygarázsba, vagy akár az otthoniba, aminek óriási rombolás és kár a vége. Meglepően nagy az ilyen rémtörténetek száma… A kocsi minőségi hatását, ár/érték-arányát és 5,5 literes fogyasztását is rendben levőnek találtam (alapkivitele 5.315.000 forint lett volna, de a kipróbált, jól felszerelt Rifter Allure 1.5 BlueHDi 100 kivitel listaára már 7.749.000). Nekem sportautó helyett sokkal jobb egy sporttárs-autó, és a Peugeot Rifter hozta, amit ígért.