Szöveg: Horváth Miklós Fotó: Besenyei Gergely, Horváth Miklós Történetem főszereplője egy olyan szerencsés ember, aki első és egyetlen munkahelyét megtalálta abban a kerületben, ahol óvodába, általános iskolába, majd középiskolába is járt. Simonyák Zolit jó okom van bennszülött pestinek, pontosabban zuglóinak nevezni, hiszen szülővárosától és a gyermekkori környezetétől szinte soha nem kellett, vagy ha kellett sem volt hajlandó eltávolodni. Nemcsak helyismeretét irigylem most már, hanem azt is, hogy abban a kerületben, ahol él és tanít, saját bevallása szerint, ha kéregetni kényszerülne, az ismertségének köszönhetően semmiben sem szenvedne hiányt, ami egy olyan arc nélküli városban, mint Budapest elismerésre és bizakodásra okot adó kilátás manapság. Csak a Suzuki, más autóra rá se néz...! A fehér kisautó 2006 óta teljesít szolgálatot, futásteljesítménye 345 ezer km - képre kattintva galéria nyílik Az 56 éves gépjárművezetési oktató tehát Budapest 14. kerületében koptatja az aszfaltot immár 34 éve, plusz az oktatói munka megkezdéséig eltelt 22 év, amikor még talán aszfalt sem volt mindenhol. Félreértés ne essék, Zoli nem olyan öreg, mint az országút, sőt! Nem tudom kinek milyen benyomásai, emlékei vannak saját jogosítványszerző időszakából elméleti vagy gyakorlati oktatókkal kapcsolatban, de nekem akad jó néhány. Egyrészt olyan iskolába jártam, ahol tantárgy volt a KRESZ, ezáltal saját kollégiumi nevelőim és középiskolai tanáraim között is voltak oktatók. Másodsorban pedig minden olyan kategóriát igyekeztem megszerezni az iskolaéveim alatt, amiről úgy gondoltam szükségem lehet a későbbiekben. Ennek köszönhetően a még papírszerű jogosítványomba négy pecsétet szereztem, és még egy SMKP tanfolyamot is végigjártam általános iskolásként, ergo öt alkalommal ültem végig a tanfolyamot és választottam magamnak oktatót emidáig. Megfigyelésem szerint jellemzően kétféle embercsoport műveli ezt a hivatást: az egyik a rendszerető, pedáns, amolyan igazi rendes ember, akiről keresve sem tudnánk rosszat mondani, a másik pedig a közvetlen, vicces, mindig optimista, aki egy kicsit nagyobb érzékenységgel és empátiával teszi a dolgát. Na már most, a felsorolásomban szándékosan nem teszek különbséget a kettő között, hiszen eme meglátásom nem azt hivatott kivesézni, hogy melyik jobb vagy rosszabb, vonzóbb vagy taszítóbb. Ez csupán arról szól, hogy ezek az emberek sok dologban megegyeznek, mint például bármikor kitöltenek egy tesztlapot hibátlanul, átlag feletti türelemmel viselik az emberi tétovázást és bénázást, valamint minden akadályon átküzdve magukat képesek bárkivel megtalálni a közös hangot, hiszen e nélkül nem lenne munkájuk. Ha egyszerűbb megfogalmazásban kellene leírnom a fentieket, Micimackó barátait hoznám fel szemléltető példának. A feladatorientált Nyuszi és a mókás Tigris jut róluk eszembe, akik mindketten jó társaság, csak az egyik ilyen, a másik pedig olyan. Zoli barátunk szubjektív megítélésem szerint egy „tigris” kategóriájú oktató, amit már első telefonbeszélgetésünk harmadik percében feltett kérdésével tudtomra adott, ugyanis megkérdezte, hogy tegeződhetünk-e. Aztán a személyes találkozás után nem sokkal bevallotta, hogy izgul kicsit és nem érti, miért pont vele akarok beszélgetni. Később a találkozás napján elmentette a telefonszámomat, majd minden alkalommal, amikor ezután hívtam bemutatkozott és utána bocsánatot kért, amiért nem a nevemen szólított, de mentségére legyen, hogy szemüveg nélkül nem látja a hívó adatait. A rendszeres bemutatkozáson jókat nevetve, azóta jellemzően úgy beszélünk telefonon, hogy Zolinak közben a tanulóvezetőjét is instruálnia kell, ennek köszönhetően a beszélgetésünkbe olyan vezényszavak is beékelődnek, mint például a „jobbra megyünk”, vagy „figyelj a bringásfiúra”, ésatöbbi. Még belegondolni is rossz, hogy mi történhet akkor, ha túlságosan leköti a társalgás és közben nehezen abszolválható szituációba kerül szegény mazsolája, ezért eldöntöttem, hogy inkább az esti órákban hívom, de még nem sikerült elcsípnem őt mondjuk tévézés közben. Valahol egy hirdetésében egyébként az áll, hogy 06-22 óráig vállal oktatást, de idáig nem tudtam meg mikor fejezi be a napját. Az biztos, hogy reggel 6-kor elsőként érkezik az Írottkő Park melletti főhadiszállásra és miután kaput nyit, elpakol a konyhában és kávét főz. Ezt a többiek mondták róla és a történetből kiderül, hogy más külső forrásból is megerősített tény a korán kelés és a tétlenséget nem tűrő hozzáállás. Ha lenne hó, most is traktorra ülne! Ugorjunk is arra a részre, hogy lett Zoliból oktató! Mint általában a férfiak, Simonyák kolléga is elérkezettnek látta az időt 17 évesen egy B-kategóriás jogosítvány megszerzésére. Felkerekedett tehát és besétált a legközelebbi autósiskolába, ami 1973-ban kezdte meg működését 24. számú gépjárművezető-képző munkaközösség néven. Akkoriban mintha nem a hangzatos nevekkel célozták volna meg az iskolaforgalmat fellendíteni, legalábbis a név alapján nem úgy tűnik, hogy kreatívokat is bevetettek volna. Mivel 1976-ot írunk és Magyarországon ekkortájt nagyban virágzott az automobilizmus, több hónapot is várni kellett, mire valaki elkezdhette a tanfolyamot. Szóval, megvolt az iskola és megvolt a szándék, ráadásul Zolinak várakozás nélkül sikerült volna elkezdenie a tanfolyamot, de ahogy belépett az ajtón, azonnal elillant belőle a bátorság ezért csak második nekifutásra sikerült a beiratkozás. Nehogy azt gondolja bárki is, hogy a tanfolyam, vagy a vezetés és az esetleges vizsgáktól való félelem vetette vissza interjúalanyomat. Mosolyogva, de férfiasan bevallotta, hogy egy olyan csinos hölgy ült a pult mögött, hogy nem volt mersze megszólítani. Egy 40 éves évfordulóra készült DVD által beavatást nyertem az iskola kezdésének részleteibe. Az alábbi szövegrész szó szerinti kivonata a 24. számú munkacsoport vezetője által készített összefoglalóból: „…a Bosnyák téren is túl, volt hét bátor mindenre elszánt szegény legény: a takarékos Borsi Béla, a megfontolt Gajdos Pali, a komoly Kőnig Gyuri, a dörzsölt Nagy Laci, a snájdig Oláh Pityu, a vidám Rockenbauer Jocó, és a colos, sokdanos, feketeöves Tar Imre. Ezek a leleményes fiúk imádtak automobilt vezetni és úgy döntöttek, hogy erre a tudományra másokat is – légyen az öreg, vagy fiatal – mindenkit, aki képes a tanterem lépcsőjén lejönni, azt biza’ megtanítják.  Ünnepi ruhájukat ezért szépen felöltötték és kívánságukat előadták a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium nagyhatalmú urának, Dr. Tőzsér István főosztályvezetőnek. Dr. Tőzsér megvakarta a fejét és azt kérdezte, és mondjátok fiaim, a vezéretek vajh’ ki lesz? Összenéztek és azt mondták, hát legyen a Nagy Laci! Jól van nem bánom, mondá a nagyúr. És ki vigyáz majd a vagyonkátokra? Ki lesz a pénztárosotok? Ki tud közületek gazdálkodni, spórolni ha kell? Hát, az csak a Béla lehet – hangzott immáron az egyhangú válasz. Nem bánom, ha mindannyian így akarjátok, ám legyen. Beleegyezem. Amennyiben hűséges alattvalóim és megbízható elvtársaim lesztek, még e hó 16-án megkapjátok engedélyemet a 7/1971./VIII.27./ számú KPM rendelet első paragrafusának, első bekezdése alapján – embertársaitok okítására. Most pedig fiaim, menjetek, csináljatok szép tantermet, rendezzétek be jól, mert ha nem így tesztek, kivívjátok ám haragom! A nagyhatalmú KPM és az ATI zord és szigorú ellenőrei megbüntetnek benneteket. A hét fiatal cimbora szorgosan keresve újabb társakra lelt, de lássuk kik is ők: A sudártermetű, szexbomba Oláh Anikó, a daloskedvű Jóska, a folyamatosan építkező Tamás bátyó…”. (Működési engedély kiadásának időpontja: 1973. május 16.) A kezdőcsapat 1973-ból A fenti idézet utolsó sora említi a csinos hölgyet, akire az ifjú Simonyák nézni sem mert, és mivel a kollégák hosszú évek elteltével is elismerően nyilatkoztak a hölgyről, el kell ismernünk, hogy valóban igéző kisugárzása lehetett. A tanfolyam során Zoli egy könnyelmű megjegyzésének köszönhetően alkalmi munkát szerzett az autósiskolában. Egy alkalommal a rendet és a higiéniai viszonyokat látva kicsúszott a száján: „…milyen kosz van itt”! Mire Nagy László az iskola vezetője azt válaszolta: „Ha nem tetszik, kitakaríthatsz, kisfiam”! Kitakarítok én, de nem olcsón – jött a válasz Zolitól és a szurkálódó párbeszédből tényleges munkavégzés lett nemsokára. Ettől fogva Zoli, az ifjú titán, vagy ahogy a későbbi kollégák tekintettek rá – a kisfiú – módszeresen rendet rakott, amikor csak kellett. Később már a motormosást is rátestálták, aztán amikor már jogsit szerzett elvihette az autókat is. Ezzel aztán nagyot ugrott a népszerűsége, hiszen hétről-hétre más autóval jelent meg az ismerősök előtt, ráadásul táblával a tetőn cirkálhatott, amivel még inkább feltűnést keltett a középiskolai tanulmányait éppen befejezni készülő diák. Lelkiismeretes munkájával olyannyira bedolgozta magát a munkaközösségbe 1976-80 között, hogy egy oktató kolléga elvesztését követően a munkaközösség vezetője felajánlotta neki, hogy a megfelelő szaktanfolyam elvégzését követően betöltheti a megüresedett pozíciót. A szaktanfolyami képzés elegendő lett volna az elméleti és gyakorlati oktatáshoz, de a munkahely vezetője ragaszkodott ahhoz, hogy mindenkinek felsőfokú végzettsége legyen, ezért Zoli a MÜM 14 és az Egressy Gábor szakközépiskolai tanulmányait követően, munka mellett a BME műszaki szakoktatói szakát is elvégezte. Mindeközben persze továbbra is mindenre bevethető maradt. Elvégzett minden olyan munkát, amit máshol karbantartó személyzet végzett volna és szemmel láthatóan örömmel tette mindezt. Legjobb bizonyítéka ennek az alábbi fénykép, amint éppen kistraktorral hótolózik, valamint az, hogy azóta is elsőként érkezik az Írottkő Park melletti rutinpályára minden nap, és igény szerint tesz-vesz, karbantart és rendet csinál. Autósiskolások álomautója - a 24. számú munkaközösség egyik büszkesége A dicső 80-as évekre csupa jó érzéssel emlékszik vissza Simonyák tanár úr. A munkaközösségben uralkodó hangulatra kimondottam jó hatással volt, hogy minden nap előre megbeszélt más-más színű zakó-nadrág kombinációt viseltek az oktatók. Zoli első autója egy Skoda 100 S volt, majd kétszer egymás után Skoda 120L következett, aztán kocka Lada és azt követően jöttek az első generációs Swiftek (2 db). A jelenlegi Swift 2006-os évjáratú és 345 ezer km-t futott és igaz, hogy már korát tekintve túl futotta a 6-7 évet – átlagosan ennyi idő után cserélt autót Zoli. Ez viszont már megmarad 400 ezerig – tudtam meg a Rákospalotai körvasútsor felett átívelő M3 kivezető szakasz alatti rutinpálya parkolójában. Az autó mustra után eljátszottuk azt az esetet, amikor én, mint első órás tanulóvezető megkapom az indulás előtti instrukciókat, majd megkérdezem a végén, hogy hallgathatunk-e rádiót menet közben. Ettől persze beindult Zoli fantáziája és elmesélt egy-két észbontó esetet, melyekről még a későbbiek során lesz szó. A Suzuki után átültünk az aktuális szerkesztőségi tesztautóba, az új E-osztályos Mercibe. Ha már adott volt a lehetőség, egy próbakör után megkérdeztem Zolit, tudna-e együtt élni egy ilyen autóval és segítené-e a munkáját az, hogy a legmodernebb sofőrsegédek működését is megtapasztalhatják a tanulóvezetők. Egy őszinte és logikus választ kaptam, mondhatni gondolkodás nélkül, amiből egyértelművé vált számomra, hogy a flancos külsőnek és a csábos extráknak nincs helye ezen a pályán, legalábbis hosszútávon biztosan nem. A Suzuki ritkán romlik el, de a váratlan meghibásodások is gyorsan és olcsón javíthatók (a tervszerű karbantartások meg pláne). A rengeteg extrával és vezetéstámogató berendezésekkel felvértezett autók pedig oly mértékben gátolják az egyszerű járműkezelés elsajátítását, hogy tanulóvezető stádiumban kimondottan hátrányos, és talán még veszélyes is ezek meglétére alapozni a biztonságos közlekedés betanulását. Jó volt látni, hogy Zoli és kollégái szakmailag érdeklődnek az újdonságok iránt, de semmilyen szinten nem kergetik azok megszerzését, sőt azt is kimondhatjuk, hogy a tanvezpálya az a hely, ahol hátrányt jelent a könnyűfém felni, meg az automata váltó, és rongyrázásnak minősül a bőrülés, vagy holttér-figyelő rendszer. Ebben a világban másnak van értéke: itt az odafigyelést, az előrelátást, a bizalmi-elv betartását tekintik alapfelszereltségnek, az udvariasságot és előzékenységet pedig igény szerint alkalmazandó extráknak. Szakmai értekezés a technikai újdonságokról Következzenek a mazsola-tanoda sztorik. A Zoli által megtapasztalt és elmondott történetek az érzelemvilágunk összes húrját képesek megpendíteni, ezt remélem mindenki elhiszi, mivel (érdekes) emberek és (önmaguktól menni nem képes) gépek találkozásáról beszélünk. Kezdjük talán az anyanyelvén is szűkszavúan kommunikáló, magyar nyelvet pedig csak címszavakban ismerő ukrán bácsival, Alexanderrel. A termetes, 60 feletti bácsi miután szó nélkül elfoglalta a vezetőpozíciót, semmi mást nem csinált, csak a kormányt markolászta. Egy idő után Zoli megszólítja – Alexander, indulunk! Kicsit késve érkezik a válasz – Da, indulunk! Majd markolássza tovább a kormányt. Oktatói felszólítás érkezik ismét – Alexander, a kulcs! Alexander megnézi a kulcsot és azt mondja – Da, a kulcs! Mivel nem csak a kommunikációval, hanem a reakcióidővel is úgy tűnt, hogy gondok lesznek, Zoli vállalkozó szellemének volt csak köszönhető, hogy végül elindultak és problémamentesen levezették a szükséges óraszámot. A történet végén persze meglett a jogosítvány, de sajnos csak ötszöri bukás és az azt követő kötelező PÁV-vizsgát követően. Alexander bácsi pedig, aki korábban nem csupán ritkán kommunikált a külvilág felé gondolatokat, de érzelmeket sem mutatott ki igazán, a sikeres vizsga után végig ölelt mindenkit az udvaron. Az autósiskola bejárata, miután a név Kanyar Autósiskola lett Több mint két évtizede már, hogy egy terhes anyuka is vezetni tanult Zolinál. A felkészülési időszak alatt elhunyt az anyuka férje, de a hatalmas lelki gyötrelmekkel dacolva a kismama végül levizsgázott és egy teljesen egészséges kisbabának is életet adott. Ezt követően eltelt 22 év és az anyuka megjelent egy napon a majdnem két fejjel magasabb kisfiával, hogy szeretné, ha Zolinál tanulna meg vezetni, hiszen a hangját már ismeri. Egyesek szerint olyan mint a híd alatt, mások szerint pedig ez Európa egyetlen fedett rutinpályája A legidősebb tanulóvezető a már említett M3-as felüljáró alatti gyakorlópályával szemben lakó 73 éves Irénke volt. A csendes, de nagyon konok idős hölgy az első rutin vizsgáján megbukott, viszont a másodikon már átment. Forgalmi vizsgára 10 alkalommal kellett mennie, amit persze PÁV és egyéb adminisztrációs bonyodalmak is színesítettek, végül – összesen 110 vezetési óra után – meglett az a fránya jogosítvány. A történet egyébként úgy indult, hogy Irénke és férje naponta többször is látták Zolit a fehér Suzukival a házuk előtt jönni-menni, és mivel ő érkezett minden reggel elsőként a rutinpályához, célirányosan hozzá mentek, amikor elérkezettnek látták az időt. Az oktató elmondása szerint nem volt könnyű dolga a nénivel, aki az első forgalmi vezetés alkalmával azt kérte, lehetőség szerint egy útvonalat tanítson meg neki. Ezt az útvonalat Irénke gyalog többször bejárta és sem a vezetési órán, sem pedig a vizsgabiztos utasítására nem volt hajlandó arra menni, amerre mondták. Ilyen esetekben azt hiszem nagyot halló üzemmódba lépett. Az oktató elmondása szerint ha hátra kellett nézni, azt is csak a maga ütemezésében volt hajlandó megtenni. Egyszóval a konok és kitartó öreg néni, egy konok és kitartó oktatót választott magának. Az elmaradhatatlan időpont egyeztetés A legmeghökkentőbb egy szombat reggeli tankolás közben történt eset. Zoli a benzinkúton beállt egy kútoszlophoz és elkezdte tankolni a kocsiját. A tanulóvezető az utastérben várakozott, az előttük lévő kútoszlopnál pedig egy csinos, fiatal hölgy készült éppen befejezni a tankolást (Nissan Micrával). A kocsit bezárta, majd bement, fizetett és kijött. Miután beült az autóba, bepöccintette a motort, hátramenetbe kapcsolt és - Zoli legnagyobb megdöbbenésére - nagy gázzal hátra tolatott és jól összetörte mindkét autót. Legjobb védekezés a támadás módszert alkalmazva, azt a kérdést szegezte felháborodásában a hölgy Zolinak, aki még a töltőpisztolyt sem tudta kivenni a tankból, hogy miért jöttél nekem. Erre a kérdésre szegény oktatónk azzal a kérdéssel felelt, hogy kandi kamera van-e valahol a közelben, mert ilyen jelenetet csak ott láthat az ember. Aztán jött a sztereotip megközelítés a hölgy részéről, mondván, hogy ilyen bunkón csak egy oktató beszélhet egy nővel. Aztán amikor a szemtanúk és a biztonsági kamera felvételeinek köszönhetően a bizonyítás minden hamis vádat elsöpört, a Micra-tulaj részéről még volt egy-két odaszólás, amivel a saját vétlenségét próbálta erősíteni, mégpedig a megszeppent tanulóvezetőtől azt kérdezte miért kellett neked szombat reggel vezetni tanulni, te meg miért most oktatsz? Mindenki a helyén, vizsgabiztosok érkeznek, pánik indul! És persze a 34 éves munkatapasztalat sok ezekhez hasonló könnyfacsaró, szívmelengető, vicces és lehetetlen történetet rejt még, mint például a jó szívű gengszter felajánlását (Ha akarod, barátságból bárkit megverünk a kedvedért), vagy az kezdő oktató első vezetési órájának történetét, vagy a leghosszabb ideig (4 év), és legtöbb fizetett óra rekordját (200) tartó tanulóvezető sztoriját. A legszebb az egészben, hogy ezek mind emberekről szólnak, akik élete Zoli életének a részévé vált és fordítva. Végül pedig szó esett elismerésekről, díjakról: az NKH képzésfelügyeleti osztályának elismerése, az érdekképviseleti szervezetek és a Tanulóvezető szaklap közös jelölése révén megnyert „legidősebb tanulóért” járó elismerés, valamint az oktatók Oscar-díja, a Moharos Kálmán emlékérem is bekerült nemrég a gyűjteménybe. Mivel ez a három elismerés az utóbbi öt év szerzeményei közé tartozik, Simonyák bajtárs azt mondta róluk, hogy „marha jól eső érzéssel töltöttek el, mintha a jó Isten megfigyelte volna, hogy eltöltöttél valahol 30 évet, és csak tudatni szeretné veled, hogy Ő is megbecsül téged”.