A csendes-óceáni Húsvét-szigetet kenukaravánon érkező polinézek népesítették be, ezer-ezerötszáz évvel ezelőtt. Nagyszerű körülményeket találtak, virágzó gazdaságot és társadalmat hoztak létre, népességük szép gyarapodásnak indult, a fénykorban 15 ezer körüli lehetett. Sikertörténet indult. Csakhogy egyre nagyobb területet kellett művelésbe vonni, egyre feljebb haladtak az erdőirtással a hegyoldalakon, aminek erózió lett a következménye. Tovább súlyosbította a helyzetet az egyes közösségek lázas szoborállítási versengése – fura kőgigászaikról híres ma a sziget. A monumentális szobrokat, rengeteg faanyag elpocsékolásával, gerendapályákon, rönk-görgőkkel juttatták el a felállítás gyakorta elég távoli helyére. A „kinek van több, nagyobb, újabb kultikus szobra” vetélkedés közben eszükbe sem jutott, hogy szaporodásuk üteme szöges ellentétben áll élelemtermelési képességükkel, sem az, hogy ha kipusztítják maguk alól a szigetet, akkor a menekülésnek egyetlen útja marad: kirajzani az óceánra, újabb kenuflottát építve. Amihez sok fa kéne. Eljött a végzetes pillanat: valaki egyszer fejszét emelt az utolsóra. A csapda bezárult. Amikor 1722-ben Roggeveen holland kapitány felfedezte a fehér embernek a szigetet (megpillantásának napjáról nevezve el), már csak egészen kis létszámú, nyomorultul tengődő, elkorcsosult lakosságot talált, már nem is emlékeztek őseik dicső hagyományára. Ásatások, feltárások kellettek a tragikus múlt megismeréséhez. A tudományában, technológiájában, technikájában elbizakodott mai ember könnyen von vállat, vagy neveti ki a „primitív vadakat”. Hát persze, hülyék voltak, nem látták előre, hogy szó szerint maguk alatt vágják a fát, úgy kellett nekik! Pedig ha egy kicsit is belegondolna, mit teszünk mi jelenleg, globális szinten, arcára fagyna az önelégült vigyor. Hiszen mit is teszünk? Föld nevű szigetünkön 1900-ban nagyjából kétmilliárdan éltünk. Ma négyszer annyian, és ha minden igaz, 2050-re elérjük a tízmilliárdot. A mezőgazdasági termőterület nemigen nőtt, inkább csökkent. Egyes halfajokat kipusztulással fenyeget a túlhalászás, veszélyben van a mézelő méh, amely kultúrnövényeink nagy részét beporozza. Rá vagyunk utalva a nagyüzemi termelésre és a kamionos fuvarozásra, és mindkettő rá van utalva a megfizethető gázolajra. Az olajkincs pedig véges, egyes becslések szerint fél évszázad alatt elhasználtuk a felét, de az optimisták sem beszélnek évszázadokra elegendőről. Melegszik a klíma, emelkedik a tengerszint – a hollandok még csak megoldják valahogy, de hová menjenek tízmilliók Bangladesből? Szóval ugyanúgy sokasodunk, és hasonlóan baljós körülmények között, mint anno a húsvét-szigetiek. Okosabban kezeljük a helyzetet náluk? Semmivel. Mi is irtjuk az erdőt, legszembeötlőbben Brazíliában, és egyszer eljön a pillanat, amikor valaki beleönti az utolsó liter benzint a kocsijába. Majd átül egy villanyautóba? Kétlem, mert már most arról van szó, hogy vulkánokat és egyéb extrém területeket túrnak fel akkumulátor-nyersanyagokért. Egyáltalán nem biztos, hogy eleget találnak villanyautók tízmillióihoz. Előbb lesz globális háborúság ivóvízért, táplálékért, minthogy a szubszaharai övezet éhezői-szomjazói megváltoztatnák tízgyerekes családmodelljüket. Igaz, nincs szoborállítási mániánk. De egyéb mániáink igenis vannak. Legkésőbb háromévente újabbra, nagyobbra, erősebbre, komfortosabbra, innovatívabbra, automatizáltabbra, impozánsabbra kell cserélni az autónkat. Amely már legalább annyira divatcikk, mint jármű, és ugyanúgy szolgál mások elámítására, mint régen egy valamivel nagyobb szobor azon a távoli szigeten. Akkor is autón járunk, kamionnal fuvarozunk, amikor nincs rá parancsoló szükség. Mit lehet tenni ez ellen? Lényegében semmit. Az elmaradott népek túlszaporodását éppúgy nem állítja meg néhány, vagy akár néhány millió ilyesmire fogékony ember józan önkorlátozása, mint a fejlett országok mértéktelen túltermelését és túlfogyasztását. A Húsvét-szigeten is bizonyára akadtak néhányan, akik a többiek esztelensége miatt csak a fejüket fogták, de sorsukat el nem kerülhették. Mégis, minél többen ismerjük fel a tényleges veszélyt, annál később jön az elkerülhetetlen – talán nem az unokáink, hanem csak a dédunokák idejében. Aki lelkiismereti kötelességének érzi a gondoskodást a jövő nemzedékekről, kénytelen a saját fejével gondolkodni, az eléje rakott sablonok átvétele helyett. Kénytelen ilyen hozzáállásból olvasni politikusok és autóipari vezérek fellengző beszédeit a Frankfurti Autószalonon, fenntartható fejlődésről, állandó növekedésről, környezetbarátságról és egyebekről. Kénytelen levonni következtetéseket: ezek a potentátok nem másra biztatnak, mint hogy taroljuk csak le a mi Húsvét-szigetünket, a Földkerekséget, vágjuk ki az utolsó fát, állítsunk minél impozánsabb emléket saját hedonista önzésünknek. Hiszen mi baj is lehetne belőle? Mikor elérkezik a nagy krach, ők éppúgy rég leléptek már a színpadról, mint mi. Angela Merkel német kancellár Frankfurtban. Egyszer majd, egy másik korban, régészek és kutatók megállapítják a maradványokból, hogy milyen arányban voltak köztünk, akik le tudták vonni a tanulságokat a Húsvét-sziget históriájából. Vajon mi lesz a konklúzió? Lesz okuk jobbnak ítélni a mai földlakosságot a régi szigetlakóknál?