Víz felett repül klasszikus benzinmotor hajtja, méghozzá kettő. A víz felett suhanó szárnyas AirFish 8-ast két autóból származó General Motors LS3 V8-as motor hajt. Azért választották ezt a megoldást, mert így bárhol tankolhat szabványos 95-ös oktánszámú ólommentes benzint. És az sem kevésbé fontos, hogy a hagyományos technika a világ kevésbé fejlett szigetein is javítható. A Repülő hal testének közepére szerelt két 500 lóerős teljesítményű motor két hátrafelé néző, négylapátos tolócsavarokat hajt, ezek megfordíthatók és változtatható állásszögűek. Az ezer lóerőnyi összteljesítmény akár 90 tengeri csomós (166,68 km/h) sebességre képes felgyorsítani a járművet. A tengeri hajóként besorolt ​​AirFish 8-as modell a két fős személyzet mellett 8 utas, vagy 1300 kg rakomány szállítására képes. Általában 2-7 méterrel a víz felszíne felett repül, kihasználva az aerodinamikai "talajhatást". Rendkívül hatékony a szárnyai alatt létrejövő légpárnának köszönhetően a felszínhez közel repül, ami jelentősen csökkenti a légellenállást. Normál repülési körülmények között óránként 70 liternyi üzemanyagot fogyaszt, miközben, gazdaságosabban üzemeltethető, mint a hagyományos hidroplánok, helikopterek. Eyg tankilással 200 tengeri mérföld útra képes. Igaz, a sokoldalúan felhasználható Repülő hal 3-5 millió dolláros ára is magasan száll. Az egyedülálló, alacsonyan repülő tengeri és repülési hibrid motorteljesítményét és földi effektusú technológiáját a vízen való sikláshoz használják. És nem csak luxusszállodák drága taxijaként, hanem akár tengeri mentőként vagy olajfoltok felszámolásához. Mindezt már gyakorlati bevetéseken is igazolta fejlesztője és gyártója a Wingworks, mely már fejleszti az elektromos-hibrid változatot. A Wing-in-Ground (WIG) kódú Repülő hal egy német vadászpilóta ötlete, melyet sokak kétkedése ellenére sikerült megvalósítani. Hanno Fischer szerint a repülés gyors, de költséges, míg a hajózás olcsó, de lassú. Az olyan WIG járművekkel, mint az AirFish 8, tökéletes hidat biztosít a levegő és a tenger között, mert egy olyan technológia, amely egyesíti a sebességet, a hatékonyságot és a megfizethetőséget. Különösen az olyan töredezett földrajzi területekkel rendelkező országok esetében, mint például Indonézia vagy a Fülöp-szigetek, melyeknél az AirFish 8 több, mint egy hajó, egy valódi mentőkötél. Fischer a WIG-hajót a közepes távolságú közlekedés jövőjének tekinti, amely képes forradalmasítani a kereskedelmet, a turizmust és a vészhelyzeti reagálást. De ki is ez, aki a repülés úttörőjeként hidalta át a levegő és a tenger közötti szakadékot. Az 1924-ben született Hanno Fischer repülés iránti szeretete már fiatalon kezdődött, húszévesen lett a német légierő, a Luftwaffe vadászpilótája, de a békeévekben sem szakított szenvedélyével, ami nem volt könnyű, hiszen korlátozták Németország háború utáni légi közlekedését és repülőgépiparát. Fischer innováció iránti szenvedélye nem csökkent. Fischer 1948-ban megnősült, három gyermeke született, miközben folytatta mérnöki álmait. 1955-re megtervezte Németország háború utáni első motoros repülőgépét, az RW-3-at, üvegszálas műanyagból, ami akkoriban forradalmi technológiának számított. Fischer évtizedekig tartó karrierje alatt harminc motoros vitorlázógépet tervezett, folyamatosan finomítva ötleteit. Szabadalmaztatta az úttörő technológiákat, például az ívelt, zajcsökkentő propellereket, a turbóventilátorokat és a gyűrűs szárnyakat. Még kilencvenes éves korában is repülőgépeket tervezett és tesztelt, mert ahogy mondta: „Amíg az elmém éles, addig folytatom a munkát. Beteljesítőbb korán felébredni és valami produktívat csinálni, mint csak eltölteni az időt. Ez egyfajta mentális sport, ha úgy tetszik.” Ennek az aktivitásnak köszönhetően állandóan új ötletei támadtak, miközben egyre többször ihlette a természet, mert Fischer szerint az gyakran ad választ az emberiség legnagyobb kihívásainak, az egykori vadászpilóta is felismerte a benne rejlő lehetőségeket. Tengeri madár inspirálta egyik ötletét. Megfigyelte, hogy az albatrosz könnyedén siklik a víz felett egy levegő párnán. Fischer többet látott, mint a szépséget, meglátta a lehetőséget, a jelenség felkeltette érdeklődését a földi hatás fizikai elve iránt. A talajhatás akkor fordul elő, amikor a felülethez közel repülő szárny további emelést generál a szárny és a felület közötti levegő összenyomódása miatt. Ez csökkenti a húzást és növeli a felhajtó erő hatékonyságát, lehetővé téve a simább és energia-hatékonyabb repülést. Fischer ezt az elvet olyan innovatív tervek létrehozására használta fel, amelyek ötvözik a repülés sebességét a tengeri utazás hozzáférhetőségével és költséghatékonyságával. 1966-tól olyan terveket fejlesztett, amelyek áthidalták a légi és tengeri utazást. Kezdetben a híres repülőgép-tervezővel, Alexander Lippisch-szel együtt dolgozott ezen a területen. A WIG-hatású hajója, mint például az X.113, az X.114 és végül az AirFish 8, bemutatta, hogy a természet által inspirált koncepció hogyan alakítható át közlekedési innovációvá. A tengeri madarak repülési mechanikájának utánzásával Fischer olyan járműveket hozott létre, amelyek képesek kielégíteni a szigetországok és a part menti közösségek egyedülálló szállítási igényeit. Prototípusait a német Baldeney tavon tesztelte és finomította, hosszú munka után született meg a végleges változat. Otthona fából készült modellekkel volt tele, kilencven évesen is tervezett, sőt, részt vett tesztrepüléseken. A munkát mentális sportnak nevezte, részt vett az RW-3-as, a Hoverwing és Fantrainers modellek fejlesztésében. A Fischer Flugmechanik GmbH által kifejlesztett AirFish 8 egy nyolcüléses WIG-hajó mindössze néhány méterrel a víz felett képes nagy sebességgel siklani. A tengerparti útvonalakon, sziget-ugró és belvízi utakon való hatékony működésre tervezett, költséghatékony alternatívát jelent mind a lassú tengeri hajók, mind a drága repülőgépeknek, miközben biztonságos és kényelmes. Az AirFish 8-as stabilitását így illusztrálta Fischer: A kávéscsészéből még 150 km/h tempónál sem fog egyetlen csepp sem kiömleni. Hanno Fischer még százévesen is a Fanjet Aviation GmbH tanácsadó testületének tiszteletbeli elnöke volt. Tengeri hal és társai Természetes megoldások az autóvilágban: a bőröndhal után a csigát is utánoznák. Sok műszaki és formai megoldás és név származik az élővilágból. Lásd gólyaláb, hattyúnyak a futóműben, fészek a csapágynak, lóerő a teljesítményre, légterelő szárny a sportkocsira, megannyi természetből átvett név, forma az autók szerkezetében, alakjában. Így van ez a Repülő hal vízi jármű esetében is, mely pont úgy viselkedik mint a mintául szolgáló lények. A repülő halak alkalmas szögben megközelítik a víz felszínét és farokúszójukkal gyorsan csapdosnak, hogy elérjék a kiugráshoz szükséges sebességet. Ezután mellúszóikat széttárják és néhány métert siklórepülésben tesznek meg. Amint sebességük csökkenni kezd, újból alámerítik farkukat, csapásaikkal ismét kellő lendülethez jutnak a továbbrepüléshez. Egyes fajok elérhetik a 45 centiméteres hosszúságot és a 700 grammot. Nagy mellúszóik úszás közben testükhöz simulnak, repüléshez mereven széttárulnak. Egyes fajoknál a hasúszók is nagyok. A farokúszó erős alsó lebenye nagyobb; a hal ezzel hajtja magát előre. A repülőhalfélék (Exocoetidae) a csontos halak (Osteichthyes) főosztályának sugaras úszójú halak (Actinopterygii) osztályába és a makrahalalakúak (Beloniformes) rendjébe tartoznak. Ide sorolhatók még a Danichthys és a Oxyporhamphus nemek. Fellelhetők a nagyobb tengerek trópusi területein. Sok más természetes megoldás közúti és légi járműveknél is. Nem mai ötlet a természet utánzása, Ikarus és Otto Lilienthal is madárszárnyakhoz hasonló eszközökkel próbált meg repülni. 1490-ben Leonardo da Vinci ezt írta naplójában: „Az ember megfelelő szerkezet és nagyméretű szárnyak segítségével, a légellenállás ellen dolgozva a levegőbe emelkedhet”. A hajó- és repülőgép építők is sokat merítettek a természettől, az amerikai légierő mérnökei 1958-ban külön bionikai részlegben azon dolgoztak, hogy a természetből adaptált ötletekkel minimálisra csökkentsék az energiaveszteséget. A gumigyártók a téli abroncsok kapaszkodóképességét javították karomszerű mintázattal. A torinói Viberti cég az 1956-os Genfi Autószalonon mutatta be Arany Delfint (Golden Dolphin): a vízi állat formájú busz farába 400 lóerős, Fiat gázturbinás hajtásláncot építettek. A műanyag-kompozit karosszériás jármű foteljeiben a vezetőn kívül 18-an utazhattak akár kétszázas tempóban, de a látványos jármű megmaradt egykének, viszont makettként, modellként milliós darabszámot ért el. A Mercedes fejlesztői a tágas belső tér és kedvező közegellenállás miatt választották mintául a bőröndhalat. Az Indiai- és Csendes-óceánban, északon a Vörös-tengertől Tuamotuig, Japánig és Hawaii-szigetekig, délen a Lord-Howe-szigetekig és a dél-afrikai Kapprovinzig előforduló Ostracion cubicus ihlette a nevében is természetre utaló Bionic tanulmánymodellt. A trópusi bőröndhal, vagy dobozhalnak nagy térfogata ellenére is csekély a közegellenállása, miközben minimális energiával is kitűnő a manőverező képessége. A 2005-ben bemutatott Mercedes tanulmánymodellre a mérnököknek csak részben sikerült kedvező átörökíteni az előnyös tulajdonságokat: a kissé esetlen fazonú Bionic szélcsatornában és vízben mért közegellenállási tényezője 0,19 cW volt, ami alakjának és minimális súrlódású felületű fényezésének is köszönhető.  Fotók: Hanno Fischer, Fanjet Aviation GmbH, Fischer Flugmechanik GmbH, Mercedes, Viberti További autós tartalmakért kövess minket Facebookon is!