Az amerikai-szovjet űrversenyben a két fél mindenáron a másik megelőzésére törekedett. Az 1960-as évek közepén mindkét országban azt tűzték ki célul, hogy 1967-ben embert küldjenek a Holdra. Az amerikaiak hatalmas szellemi és anyagi erőforrásokat összpontosítottak az Apollo-programban, a szovjetek azonban nehéz helyzetbe kerültek. A Vosztok-program véget ért, s az új generációs űrhajók megépítése nehezen haladt. Kezdetben a Vosztok továbbfejlesztésével próbálkoztak, de a főkonstruktőr Szergej Koroljov 1966-ban bekövetkezett halála után a teljesen új Szojuz-modellek mellett döntöttek. Az első űrhajók nem az elvárt módon működtek, az egyik a kilövőállványon robbant fel, a másik kettő a tesztrepülések során nehézkesen manőverezett, és egyértelműen kiderült, hogy a személyzet nem élte volna túl bennük a repülést. Közelgett azonban a nagy októberi szocialista forradalom 50. évfordulója, ezért politikai nyomásra úgy döntöttek, hogy a következő Szojuz már embert visz magával a világűrbe. Tegyük ehhez hozzá, hogy néhány hónappal korábban, az amerikai Apollo-1 három űrhajós életét követelő tragédiája után a szovjet űrprogram egyik irányítója így nyilatkozott: "Nem sietünk az űrhajós repüléssel, a sietség olyan szerencsétlenséghez vezethet, amelynek most lehettünk szemtanúi. Előkészületeinket nem kötjük semmilyen évfordulóhoz. Ha minden és mindenki készen áll a startra, akkor kiadjuk az indulási parancsot, előbb azonban meg kell bizonyosodni arról, hogy űrrepülés sikerrel végződik." A Szojuz-1 hibáiról szóló lista csaknem kétszáz tételből állt, de erről senki sem merte értesíteni a legfelsőbb pártvezetést. A tartalék Jurij Gagarin, a világ első űrhajósa maga is összeállított egy hibajegyzéket, amelyet eljuttatott a KGB-hez, de ez sem hozott eredményt. Újabb dokumentumok szerint a kiválasztott űrhajós, Vlagyimir Komarov maga is tisztában volt azzal, hogy halálos veszélyben forog, de vállalta a küldetést, hogy megmentse Gagarin életét. Állítólag indulása előtt azt mondta: nyitott koporsóban temessék el, hogy mindenki lássa, mit műveltek a szovjet vezetők. A tervek szerint a háromszemélyes Szojuz-1 űrhajóval egy kozmonauta kelt volna útra, őt másnap egy immár háromfős személyzet követte volna a Szojuz-2 fedélzetén. A két űrjármű összekapcsolódása után két űrhajós átszállt volna a Szojuz-1-be, és így tértek volna vissza a Földre. A missziót természetesen nem jelentették be előre, hiszen a szovjet repülésekről csak utólag, a sikert követően értesült a közvélemény, az esetlegesen felmerülő hibákat gondosan elhallgatták. A küldetés eleve rossz előjelek mellett indult 1967. április 23-án. A Szojuz-1 pályára állása után az energiaellátásért felelős napelemtáblák nem nyíltak ki teljesen, így dokkolásról szó sem lehetett, a Szojuz-2 kilövését lefújták. Az űrhajó helyzetének meghatározásáért felelős szenzor meghibásodott, Komarov kénytelen volt a kézi irányítással küszködni, a rádióösszeköttetés is megszakadt, és csak a Szojuz második fordulata után tudtak stabil kapcsolatot létesíteni az URH sávon. A hibák láttán a pilóta feleségét az irányító központba vitték, így rádión keresztül volt alkalmuk elköszönni egymástól. Jelen volt Alekszej Koszigin szovjet miniszterelnök is, aki arról biztosította Komarovot, hogy mindent megtesznek a sikeres landolás érdekében, egyúttal hősnek nevezte őt. Komarov április 24-én kapta meg a leszállási parancsot azzal a szigorú utasítással, hogy csak szovjet területen érhet földet, az űrhajó ekkor a tizenhatodik fordulatnál járt. A helymeghatározó szenzorok hibás működése miatt a földön nem tudták kiszámítani a megfelelő fékezési pillanatot, így Komarovnak azt a Holdhoz képest, az éjszakai félteke fölött kellett megtennie. A második próbálkozásnál, a 18. fordulat után a fékezőrakéták le tudták lassítani az űrhajót, hogy sikeresen haladjon át a Föld sűrű légterén, és a leszállóegységről is levált a műszaki egység. A fékezőernyők közül azonban csak a kisebb kihúzóernyő lépett működésbe, a főernyő nem nyílt ki teljesen, majd kötele összegabalyodott a tartalék ernyővel. A kabin 700 kilométeres óránkénti sebességgel csapódott a földbe Orenburg közelében, lekaszálva a fákat, majd - miután a kormányhajtómű üzemanyagát nem sikerült kiengedni - ki is gyulladt. Komarov azonnal életét vesztette - ő volt az űrhajózás történetében az első asztronauta, aki űrutazás közben halt meg. A mentőcsapatok hosszas keresés után leltek rá a felismerhetetlen kabinra és az elszenesedett holttestre. Temetése kívánsága szerint nyitott koporsós volt, az ekkor készült ikonikus fotó bejárta a világsajtót. Komarovot a Kreml falába, a legnagyobb szovjet hősök közé temették, űrhajóstársai a Pravdában búcsúztak el tőle. A tragédiának hivatalos felelőse nem lett. Gagarin soha nem heverte ki barátja halálát, amelyért a szovjet vezetőket okolta, a legenda szerint a pártfőtitkár Leonyid Brezsnyevre egyszer egy pohár italt is ráöntött. A Szojuz-1 katasztrófája másfél évvel késleltette a Szojuz-programot, a Holdra először az amerikai Neil Armstrong lépett 1969. július 20-án. Armstrong egy plakettet hagyott égi kísérőnkön, amelyre azok nevét vésték, akik az űr meghódításáért áldozták életüket, köztük volt Komarové is. A Szojuz-1 katasztrófájáról és Komarovról számos könyv íródott, utcát, tereket neveztek el róla. A magyar származású szobrászművész, Amerigo Tot megrázó Komarov-emlékműve, a hatalmas kőtömbök közül segélykérően kinyúló kéz, Pécsett a Búza téren található.