Egyszer olvastam egy újságcikket: egy családról szólt, akik nekivágtak a világnak. Út közben maguk tanították a gyerekeket, és minden percet együtt töltöttek. Úgy éreztem, ezt mi is kipróbálhatnánk. Mindig is lakóautósok voltunk, sok kisebb kirándulás, nyaralás volt a hátunk mögött, azt tehát tudtuk, hogy a műfajt alapvetően ismerjük és szeretjük. Eredetileg későbbre terveztem volna a kalandot, de akárhány pedagógussal, pszichológussal beszéltem, mindenki azt javasolta, ne vegyem ki közösségből a gyerekeket: lehetőleg még azelőtt induljunk útnak, hogy beleszoknánk az iskolába.  A fiam ekkor volt ötéves, a lányom három, úgyhogy hozzáfogtunk az előkészítéshez. – kezdi a mesélést Gábor, akivel vírusbiztos távolságból, telefonon beszélgettünk különleges kalandjukról. Ha nem hangsúlyozta volna az imént, mennyire családcentrikus, akkor is kiderült volna: az interjúval párhuzamosan kisfia aktuális LEGO- projektjében vett részt dolgos beszállítóként és tanácsadóként.   Miután a legfontosabbat tisztáztuk – azaz, hogy az utazás nem csak nekünk, felnőtteknek, hanem a gyerekeknek is élmény lesz –, már csak két lépés volt hátra. Megszerveztük, hogy kivehessünk egy-egy év fizetés nélküli szabadságot – szerencsére mindkettőnket támogatott a munkahelyünk –, és nekiláttunk a tervezésnek. Az nyilvánvaló volt, hogy lakóautóval utazunk: tudtuk, hogy azzal több mindent tudunk megnézni, és kényelmesebben lehet haladni. Az is kezdett körvonalazódni, hogy az amerikai kontinenst választjuk, ahol összefüggő, kiépített úthálózat visz északról egészen a Tűzföldig. Az interneten rengeteg olyan forrást találtunk, ahol épp úton levő lakóautósok számoltak be a régióban aktuálisan uralkodó állapotokról, és megállapítottuk, hogy a hírekben sokkal rosszabb lehet a helyzet, mint a valóságban. Erre később majdnem rácáfolt az élet, de ekkor beértem annyival, hogy a feleségem és az itthon maradó nagyszülők is nyugodt szívvel bólintottak rá a pánamerikai kalandra.     Én ekkorra már annyira beleéltem magam az utazásba, hogy időközben az új autónk is összeállt a fejemben. A korábbi lakóautónkkal szerzett tapasztalatok alapján aprólékosan megterveztem a belső kialakítást, ami nem volt egyszerű, mert a ruhák, a használati tárgyak és a rengeteg játék mellett négy kerékpárt is el kellett tudnunk helyezni a belső térben. Mi bicikli nélkül nem megyünk sehova, de ha kívül szállítjuk őket, folyamatosan aggódhatunk, hogy leszakadnak, megsérülnek, ellopják őket. Éppen ezért nem jöhetett szóba az sem, hogy Amerikában, helyben béreljünk lakóautót – ilyen egyedi elvárásokra senki nincs felkészülve.   2018 novemberében tehát besétáltam a Peugeot-hoz, és megrendeltem a létező leghosszabb, legmagasabb Boxert. A modellválasztásban két dolog motivált: egyrészt az európai lakóautó-építőknek hatalmas tapasztalata van ezzel a típussal, másrészt, amikor felmértük a lehetőségeket, a gyerekek egyértelműen kijelentették, hogy nincs vagányabb dolog, mint oroszlános autóval utazni. Az építéshez 2019 februárjában fogtunk hozzá, és minimális változtatásokkal sikerült is megvalósítani az eredeti elképzeléseket. Szó szerint az utolsó pillanatra készült el az autó: kipróbáltuk, aludtunk benne egyet, és már vittem is Belgiumba, ahol hajóra tettem, két hét múlva pedig mindannyian indultunk utána, repülővel.   Szimbolikusnak éreztük, hogy éppen a függetlenség napján, július negyedikén érkeztünk meg az Egyesült Államokba, és kezdtük meg a magunk függetlenné válását. Ez Amerikában sokkal könnyebben megy, mint Európában. Mifelénk túl sok az ember, szinte sehol nem lehet úgy megállni, hogy ne legyünk láb alatt valakinek, vagy mások ne zavarjanak bennünket. A tengerentúlon viszont hetekig táborozhat az ember anélkül, hogy másokkal találkozna. A Boxert kifejezetten önellátásra terveztük, nagy ivóvíz-tartállyal, vízszűrővel, a tetején napelemekkel, így elvileg nem volt szükség arra, hogy kempingben aludjunk.    A vízumunkból adódóan három hónapunk volt az Egyesült Államokra és Kanadára – utóbbit egy terepkerékpáros verseny miatt iktattuk közbe, amin elindultam. Miután megvolt a verseny, majd sikeresen lezajlott a műtét is, ahol rendbe hozták a futamon megsérült lábamat, bebarangoltuk az USA-t. Lementünk a nyugati parton, majd be a sivatagba, egészen Colorado államig. Tucatnyi nemzeti parkban jártunk, a civilizációt csak annyi időre érintettük, hogy időnként feltöltsük készleteinket.    Észak-Amerika nyugodt kiszámíthatósága után egészen más világ várt ránk Mexikóban, de hogy mennyire, azt nem sejtettük. Beiktattunk egy látogatást egy közeli Peugeot márkaszervizben, egyrészt, mert ekkora igénybevétel mellett illik gondját viselni a járműnek, másrészt egy titokzatos hibaüzenet miatt – erről majd később mesélek. Így kerültünk Culiacán külvárosába 2019. október 17-én, azon a napon, amikor a helyi kábítószer-kartell nyílt háborút indított a kormány ellen. Néhány száz méteren múlt, hogy kijussunk a városból, a fegyveresek blokádokat állítottak, és lezárták az autópályát. Öt-hat órán át álltunk a tűző napon, de a lakóautóban bőven volt vizünk, ételünk és mozgásterünk.   Ettől a valóban veszélyes incidenstől eltekintve Mexikó csodálatos élményeket tartogatott számunkra. Rendkívül barátságos emberekkel találkoztunk – helyiekkel és más lakóautósokkal egyaránt –, kerültük a turisták által látogatott helyeket, inkább eldugottabb csodákat kerestünk fel. Két hónap után keltünk át Guatemalába, ahol egy működő vulkán láva-tűzijátékkal kápráztatott el bennünket, majd gyorsan átsuhantunk a Mexikónál is rosszabb közbiztonságú El Salvadoron, Hondurason és Nicaraguán. Costa Rica gyönyörű és rendezett, és ennek megfelelően drága is. Ám nem csak ezért nem időztünk itt hosszan, hanem mert tudtuk: ha decemberre nem jutunk el Kolumbiába, nem tudunk végigmenni Dél-Amerikán (a Tűzföldről eddigre már letettünk, hiába ígértünk pingvineket a gyerekeknek.)   Végül karácsonyra értünk Kolumbiába, ahol megismerkedtünk a helyi magyar konzullal – ennek később még nagy jelentősége volt. Elképesztő élmények vártak itt ránk. Vulkánok oldalában, 4000 méteren aludtunk, kakaóbab- és kávéültetvényeket kerestünk fel. Rendkívül barátságos, közvetlen, optimista emberek a helyiek: egyikük elvitt minket a birtokán elterülő őserdőbe, és megmutatta, melyik növény mire használható. Két hónap múlva, Ecuadorban találkoztunk a szüleimmel: utánunk repültek, autót béreltek, és két héten át együtt utaztunk.    Ekkor kezdtek el gyülekezni a viharfelhők. Korábban is figyelemmel kísértük a világ híreit, tudtunk a kínai járványhelyzetről, de nem tulajdonítottunk neki különösebb jelentőséget. Aztán egyre riasztóbb hírek érkeztek Európából, majd Latin-Amerikában is megjelent a koronavírus – épp Dél-Ecuadorban, ahol mi is voltunk.    Találkoztunk egy német lakóautós családdal, akiket még hetekkel korábban ismertünk meg, velük tervezgettük, hogy hogyan tovább. Végül a kolumbiai magyar konzul riasztott: igyekezzünk átjutni Chilébe, Argentínába, még mielőtt lezárják a határokat, mert ott jobb az egészségügy, mint északabbra. Öt napon át vezettük éjjel-nappal, és szó szerint az utolsó órákban léptünk ki Peruból.    Ekkor ismét megjelent az autóban a rejtélyes hibaüzenet, amelyről később kiderült, hogy egy méretes kátyú miatti ütődés eredményezte. Amíg a megrendelt alkatrészre vártunk, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a vírus miatt nem tudunk az eredeti terv szerint haladni. Nem csak az országhatárokat zárták le, hanem a nemzeti parkokat is, így semmi látnivaló nem maradt, ráadásul így az az (akkor még logikusan hangzó) elképzelés sem működött, hogy meghúzzuk magunkat valahol másfél-két hónapra, és megvárjuk, hogy lecsengjen a járvány. Amikor aztán kiderült, hogy az utasbiztosításunk apró betűs részében az állt, világjárvány esetén nem fedezik az orvosi ellátást, eldöntöttük, hogy hazajövünk.   Innentől nem sok örömöt tartogatott az utazás – illetve a srácok élvezték, mert boldogan elvoltak német útitársaink hasonló korú gyerekeivel. Találtunk egy hajót, amire felfért volna a Peugeot, feltéve, hogy 24 órán belül odaérünk. 2400 kilométert vezettünk le egy huzamban, majd a kikötőben bezárt irodák fogadtak: pénteken délután Chilében nem dolgoznak a vámhivatalnokok. Borulni látszott minden, pánikban összerakott tervünk, pedig ekkorra már megvolt a londoni repülőjegyünk – mint később kiderült, a miénk volt az utolsó előtti járat, ami a teljes zárlat előtt elhagyhatta az országot. A járvány okozta fejetlenség miatt azonban a hajó is két napos késéssel indult csak útnak, így nagy nehézségek árán a Boxer is feljutott a fedélzetre. A menetrend szerint május végére érkezett volna Németországba a kocsi, ám a pandémia miatt több hetet csúszott a szállítás – pont időben, hogy Európában már enyhítsenek a korlátozásokon, így végül júniusban kimehettem a kikötőbe, és hazahozhattam az autót.   Itthon az első utam a Peugeot márkaszervizbe vezetett, hiszen 10 hónap alatt 40 ezer kilométert tettünk a vadonatúj autóba, és eközben csak a borzalmas minőségű utakon gyorsan kopó gumikat cseréltük, no meg az olajat, előírás szerint. Meglepő, de a közép-amerikában rossz minőségű gázolaj sem kottyant meg az autónak. Itthon aztán az is kiderült, mi okozta a rejtélyes hibaüzeneteket. Legjobb igyekezetünk ellenére sem tudtunk kikerülni minden kátyút – még Mexikóban egy akkorát döccent az autó, hogy a motor is leállt. Akkor azt hittük, csak az ütközésérzékelő szenzor hibásodott meg, de a jelek szerint az AdBlue tartály töltöttségét ellenőrző érzékelő is károsodott a csattanásban. Ennek következménye volt, hogy bár hatalmas kalandok árán egy kamionszervizből sikerült szereznünk AdBlue-t (személyautókban arrafelé ismeretlen ez az adalékanyag), a vezérlés minduntalan megálljt akart parancsolni a motornak.    Ettől eltekintve az autó és a szervizhálózat is csillagos ötösre vizsgázott: összesen négy alkalommal jártunk Peugeot márkaszervizben Latin-Amerikában, és mind a négyszer ingyen kiszolgáltak bennünket, noha az európai garancialevelet elvileg nem kellett volna elfogadniuk (legalábbis ezt állították.) A Boxer egyetlen egyszer makacsolta meg magát: egy hosszú, meredek szerpentinen kellett volna lemennünk, amikor nem indult be a motor. 30 perc után sikerült csak útra kelnünk, és a hegy alján derült ki, hogy pont ezen a félórán múlt, hogy megúsztunk egy borzalmas balesetet a völgyben…    És hogy ezek után terveznek-e Gáborék hasonló túrát a jövőben? Természetesen, de egyelőre maradnak Európán belül, időben és távolságban egyaránt rövidebb utakra készülnek. Az elmaradhatatlan kérdéssel zárjuk a beszélgetést: mit tanácsol azoknak, akik kedvet kaptak egy lakóautós expedícióhoz?   A legfontosabb a felkészülés. Nem az útvonalra gondolok, az úgyis adja magát, hanem az autóra. A legjobb, ha maga építi a lakóautót az ember, vagy ha ez nem lehetséges, legyen ott végig, amíg készül – én is ezt tettem –, hogy tudja, mi hova került, hogy lehet megjavítani. Míg a Peugeot végig hibátlanul működött, a lakórésszel voltak problémáink: kiégett egy inverter, beragadt egy ablak, leszakadt egy lépcső. Egy több hetes, hónapos utazás során ezeket magunknak kell tudni megszerelnünk. Ami magát az utazást illeti, ezek után azt mondom, Európában nem érheti komoly baj az embert, itt elég ellazulni és élvezni az utat; odafigyelést csak az egzotikus helyek igényelnek.    Illusztrációk: Winkler Gábor

A csapatnál a vasárnapi Toszkán Nagydíjra csak Lance Stroll autója kapta meg az új fejlesztést, míg Pérez esetében abban reménykedtek, hogy a következő viadalra az ő autójába is beépíthetik ugyanezt. A Toszkán Nagydíj 43. körében azonban Stroll egy defekt miatt nagy balesetet szenvedett - piros zászlóval újfent félbe kellett szakítani a versenyt -, és a történtek miatt a Racing Pointnál kérdésessé vált az eredeti elgondolás.   Otmar Szafnauer csapatfőnök kiemelte, rengeteg munkát kell elvégezniük a következő futamig, hogy mindkét pilóta számára biztosítani tudják az új fejlesztést. Amennyiben ugyanis tényleg megérkezik a második, azt alighanem ugyanúgy Stroll kapja meg, mint Mugello előtt, Péreznek pedig tovább kell várnia. A Racing Point résztulajdonosa, Lawrence Stroll ugyanis édesapja a balesetet sérülés nélkül megúszó Lance-nek, aki a világbajnoki pontversenyben előrébb áll társánál. Stroll 57 ponttal a hatodik, Pérez 44 ponttal a kilencedik. Így a csapatérdek is azt diktálja, hogy az előkelőbb helyezettet támogassák az új fejlesztéssel.   A 30 éves mexikói versenyzőnek nincsenek jó napjai. A múlt héten előbb azt jelentették be, hogy hét év után a szezon végén távozik a csapattól, másnap már az is kiderült, hogy az istálló, amelyet jövőre Aston Martinnak keresztelnek át, a négyszeres vb-győztes német Sebastian Vettelt igazolta a helyére. Pérez ennek ellenére ötödik helyen végzett a Toszkán Nagydíjon, most viszont ismét "parkolópályán" érezheti magát. 

- A személygépkocsikra, kis-haszongépjárművekre és a nehéz haszongépjárművekre 2030-ra kitűzött emissziós cél tartása mellett állunk ki - jelentette ki a hétvégén a német autóipari vállalatok szakmai képviseleti szervezete, a Verband der Automobilindustrie (VDA) szóvivője. Már ennek a megvalósítása is hatalmas költséggel jár - tette hozzá.   Az emissziós határértékek további csökkentése teljes mértékben figyelmen kívül hagyná az autóipari konjunktúra drámai mértékű visszaesését és a koronavírus-válság következményeit. Minden további szigorítás már meghaladná az európai autóipar teherbírását és munkahelyeket sodorna veszélybe jelentős klímavédelmi hozzájárulás nélkül. A VDA szóvivője az Európai Bizottságnak a dpa hírügynökség számára ismertté vált új terveire reagált nyilatkozatával.   A tervezetről a Süddeutsche Zeitung is beszámolt - az EU Bizottság nem kommentálta az értesüléseket. A hírek szerint a gépjárműforgalom károsanyag-kibocsátását 2021 és 2030 között 50 százalékkal tervezik csökkenteni. Eredetileg 2030-ig az emissziós értékeket 40 százalékkal csökkentették volna az 1990-eshez képest.   A környezetvédő szervezetek üdvözölték a gépjárműforgalmi emissziós értékek további csökkentéséről szóló elképzelést. A Bund für Umwelt und Naturschutz (BUND) szervezet közlekedési szakértője, Jens Hilgenberg a dpa hírügynökségnek adott hétvégi nyilatkozatában "klímapolitikai szempontból szükségesnek és egyúttal megvalósíthatónak is" nevezte az új autók kibocsátási határértékeinek 60 százalékos csökkentését 2030-ig. 

Fotó: police.hu Az Országos Rendőr-főkapitányság kommunikációs szolgálatának keddi közleménye szerint a 4. Rail Action Week elnevezésű nemzetközi vasúti ellenőrzés szeptember 7-én 7 órától 14-én 7 óráig tartott. Az akcióban osztrák rendőrök és magyar katonák is részt vettek. A rendőrség az együttműködő szervezetekkel lebonyolított akció ideje alatt 1512 vasúti átjárót, 2612 járművet ellenőrzött, 985 fő gyalogost és 424 kerékpárost igazoltatott. Egy hét alatt összesen 26 szabálysértési eljárás indult, 197 emberrel szemben helyszíni bírságot szabtak ki. A vasúti átjárón való áthaladás szabályainak megsértése, illetve vasúti szabálysértés elkövetése miatt 219 embert figyelmeztettek. Az akció ideje alatt a vasúti átjárókban elhelyezett 3490 biztonsági berendezést ellenőriztek. Vasúti jelzés, fél-, illetve fénysorompó megrongálása miatt két embert, míg a vasúti vágányok festékszóró spray-vel történő megrongálása miatt három embert értek tetten - írta a rendőrség a police.hu-n. MTI